Picur békésen várta a reggelijét, amikor egyik pillanatról a másikra elsuhant valami nem messze a kéménynél. Az járt a fejébe, hogy mik lehetnek azok. Még sosem látott ilyet azelőtt. A hátuk fekete volt, mint az éj, a begyüknél azonban a szöges ellentét, fehér volt, mint a hó. Pont olyan, mint amiben pár hónappal ezelőtt ugrándozott. A farkuk, mint a vasvilla és olyan sebesen repültek, mint a villám. Kezdetben csak a távolból szemezett velük. Megfigyelte őket. A tavaszias meleg miatt egy fa árnyékában húzta meg magát, leheveredett a hűvös fűbe és leste őket. Eleinte csak ketten voltak.  Befészkelték magukat az istállóba. Oda, ahol ő szokta álomra hajtani a fejét. Az az ő helye volt. Megfordult a fejében, hogy gazdái le akarják cserélni eme gyorsröptű valamikre. Ezt abból gondolta, hogy az alvásául szolgáló dobozka kikerült az ajtó elé, illetve mióta megjelentek az idegenek, mindig csak azt hallotta, hogy „ne bántsd őket, hagyd már békén, ne is gondolj rá, menj ki az istállóból”. Nagy zöld szemeivel kérdőn pislogott a felszólítások hallatán. Nem értette. Ő nem csinált semmi rosszat.

Napról napra többen lettek. A gerenda szegleteiben laktak. Órákat tudott egyhelyben ülni és csak nézte őket. Egy fészekben ketten laktak, párban voltak. Egyszercsak eddig számára ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Hiányérzete támadt. Ő is szeretett volna egy társat. Olyat, akivel játszani lehet, akivel egy dobozban térhetnek nyugovóra, akivel megoszthatja az ételt. Új volt neki ez az érzés.

Telt az idő. A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, a szép tavaszból pedig forró nyár. Egyre többet hallotta azt a szót, hogy fecske. De mindig csak akkor, amikor figyelte őket. Akik enni adtak neki, folyamatosan ezzel a szóval egészítették ki a felszólításaikat. Fecske. Az új lakókat hívnák úgy, hogy fecske? Milyen fura nevük van. És mindegyiket így hívják. Egyszerűen csak fecske. Az ő neve legalább egyedi és különleges. Még nem hallotta, hogy mást is Picurnak hívtak volna.

Hűvös őszre fordult az idő. Időközben háromszor annyian lettek. Ismét az a furcsa érzés. Milyen jó lehet, hogy vannak egymásnak. Olyan jó lenne, ha lerepülnének hozzá és játszanának Vele. Gondolta magában. Egész nap egyedül van. De a fecskék féltek tőle. Pedig sosem bántotta őket.

Aztán eljött az a bizonyos nap. Nem számított rá. A reggeli finom hideg tej elszürcsölése után a szokásos útjára indult, hátha ma lejönnek hozzá játszani. Nem az a feladós típus volt. Már amikor a hátsó udvar felé bandukolt, feltűnt neki a nagy csend. Csak a hűvös szél susogását lehetett hallani. Ez biztos nem jelent semmi jót. Nem volt csiripelés, ki-be repülés. Félelemmel telve benézett az istállóba. Üres volt. Nem volt mozgás. A megérzése beigazolódott. Vajon mi történhetett? Kérdezte saját magától. Kitartóan nézte a fészkeket, hátha mégis megmozdul benne valami. De nem. Csalódott lett. Ismét hiányérzete támadt. Lefeküdt a padlóra, nem is akart megmozdulni. Mi lesz most? Mihez kezd nélkülük?

Arra lett figyelmes, hogy nincs étvágya, az istállóból sem akart kimozdulni. Mi lehet vele? Még a legfinomabb füstölt sonkára sem emelte fel a fejét. Egy csípős hideg reggelen az ajtóban megjelent a gazdája, valamit tartott a kezében. Csak a körvonalait látta, hasonlóan nézett ki, mint ő. A szíve hevesebben kezdett verni. Megmagyarázhatatlan izgatottságot érzett. Csak nem? Egy játszópajtás? Több volt annál. Kapott egy társat maga mellé, mintha mindigis őrá várt volna. Leugrott Hozzá, egymásra néztek és tudta, hogy most már minden rendben lesz. Együtt sétáltak ki az istállóból az udvarra, hátrahagyva a fecskék üres fészkeit.

Sokszor megkapom, hogy ilyen fiatalon hogy lehet az, hogy így fáj az én derekam. Bezzeg neki még háztartást is kellett vezetnie a 3/4/5 vagy még több gyerek mellett, azontúl persze, hogy kint volt a földeken, szedte a krumplit egèsz állò nap. Én csak az irodában ülök egész nap, még főzni sem főzök, gyerekem sincs, akit emelgetnem kell.

Vegyük sorra:

1. "Én csak az irodában ülök egész nap" - igen, pont ez a baj. A sok ülés volt az egyik oka, hogy sérvem lett. Az évekig tartó túlóràzàs, napi 10-12 órázás az irodában.

2. "Még főzni sem főzök" - való igaz, hogy nem töltök 3-4 órát naponta a konyhában és nem készítek 3 fogásos hétvégi vacsorákat. Ezt az időt inkább a szeretteimmel, barátaimmal vagy önmagammal töltöm. Minőségi időt töltök velük. Vagy épp gyógytornán vagyok.

3. "Gyerekem sincs, akit emelgetnem kell" - hát igen. Mit tudhatok én az életről, akinek még gyereke sincsen? A gyerek lenne a mérce? Honnan tudod, hogy annak, hogy nincs gyerekem, nem lehet-e egészségügyi oka? Vagy hogy már túl vagyok 3 vetélésen? Vagy esetleg meddő is vagyok? Honnan tudod, hogy nem vágyom-e már gyerekre? Honnan tudod, hányszor gondolkodtam el azon, hogy hogy fogom majd így emelgetni a gyerekemet? 

Mára kifejlesztettem az önvédelmet és igyekszem nem felvenni az ilyesfajta "bölcs" megjegyzéseket. Azonban nekem is lehetnek rosszabb napjaim és nem mindig megy könnyen az egyik fülemen be, a másikon ki, még 20 leszarom tablettával sem. 

Igen, fáj a derekam. 

Igen, gerincsérvem van. 

Igen, még egy virágosládát is nehezen tudok olykor megemelni.

Igen, sírok, hogy megint fáj.

Ja, hogy nem tudod milyen érzés heti hàromszor gyógytornàra jàrni hónapokon keresztül és elfogadni, hogy minimálisan vagy csak jobban? Hogy türelmesnek kell lenni, mert akár évekbe is telhet a gyógyulás? 

Gyere, próbáld meg megcsinálni a feladatokat. Én többször elsírtam magamat, hogy egyszerűnek tűnő feladatokat nem tudok megcsinálni. 

Tudod mi a legrosszabb? Hogy a fájdalom lefáraszt. Hogy mindent megteszel, hogy meggyógyulj, hogy elkerüld az injekciókat, gyógyszereket, műtétet és még mindig vannak napok, hogy fáj. 9 hónap elteltével is. Nem tudod kiszámìtani. Ha egy picit nem figyelsz oda és nem feszíted be a hasadat, derekadat egy tüsszentésnél, ennyi...kész....potyognak könnyeid és káromkodsz és haragszol magadra, mindenre és mindenkire. Az én sérvem pont olyan ideget nyom, ami közel van a petefészkemhez. Vegyél a kezedbe egy szivacslabdát és nyomogatsd. Pont ezt érzem odabent. Csavarja és nem engedi el.

Igen, van, hogy egész nap nem fáj. Ki is élvezem minden pillanatát. Ilyenkor optimista vagyok és azt gondolom, hogy megéri a sok könnycsepp a gyógytesiken.

Mielőtt legyintesz az én problémámra, fájdalmamra, inkább kérdezz. Szívesen válaszolok.

Csípős őszi idő volt, kellett már a sapka, sál. Szerettem a Városligetben sétálni. Emlékszem, hogy Anyukám előttünk ment, a Húgom kezét fogta, az enyémet pedig Apukám, hogy ne szaladjunk ki az autó elé a zebrán. Igazából meg sem fordult a fejemben. Mindig balra-jobbra-balra kellett néznem, hogy jön-e autó. Én adtam jelzést, ha mehettünk. Megtanultam, hogy mikor és hogyan lehet átmenni a zebrán. Büszke voltam magamra, hogy én már milyen nagylány vagyok, hogy ezt is tudom.

Ezen a napon is pont ugyanígy zajlott az átkelés. Már majdnem a zebra túloldalán jártunk, amikor hirtelen szél támadt és lefújta a fejemről a szeretett sapkámat. Pont az úttest közepére esett. Ösztönösen fordultam a sapkámért és kezdtem el visszaszaladni a zebrán. Az autós, aki mindent szabályosan betartott, valamilyen csoda folytán látta, hogy kiszaladok elé és nem indult el. Apukám kezéből úgy rántottam ki a kezemet, hogy pont abban a pillanatban, a másodperc tört töredékében épphogy lazult a fogása. 

Szaladtam, hogy tovább ne fújja a szél. Felkaptam a földről és arra lettem figyelmes, hogy Apukám ijedten szalad utánam. Nem kaptam pofont, nem volt rángatás. A hangja változott meg. Remegett. Talán egy könnycsepp is legördült a szeméből. Akkoriban nem értettem, hiszen én csak a sapkámért mentem vissza, hogy nehogy elveszítsem. Mind a mai napig a fülemben cseng az a mondat, amit akkor Apukám mondott:

"A sapkát lehet pótolni, de Téged nem!" 

Lélekben visszarepültem az időben. Újra középiskolás vagyok pár percig. Emlékeim között kutatok. Kereslek Téged és a közös emlékeinket. 4 évig ültünk egymás mellett. Bevallom, kicsit haloványok az emlékeim, de arra tisztán emlékszem, hogy mindig számíthattunk egymásra. Ott voltunk egymásnak akkor, amikor az volt a legnagyobb problémánk, hogy vajon tetszünk-e a kiszemelt fiúnak vagy sem és akkoris, amikor az a fiú dobott minket, akikkel akkoriban elképzeltük, hogy örökké együtt leszünk. Közel álltunk egymáshoz. Örültünk egymás boldogságának. Még nyáron is együtt lógtunk.

Emlékszel, hogy 4 éven keresztül minden télen kint voltunk a Városligeti Műjégpályán és úgy zavartak ki minket a pályáról zárórakor?

És arra emlékszel, amikor kiszúrtunk két helyes srácot a jégen és „véletlenül” mindig arra mentünk, ahol ők voltak, bízva abban, hogy ránk néznek és randi lesz belőle?

Emlékszel, hogy titkos füzetet vezettünk, amiben óra alatt leveleztünk és azt hittük, hogy a tanár nem veszi észre?

Emlékszel, amikor együtt szidtuk a tanárokat, hogy milyen szemetek, hogy megint szivatnak?

Emlékszel, amikor a szalagavatóra izgatottan készültünk?

Emlékszel, amikor az érettségire éjjel-nappal tanultunk, hogy bejussunk arra főiskolára, amire vágyunk?

Emlékszel, amikor egyik nyáron kártyából jósoltunk és azt mondta a kártya, hogy a barátságunk nem lesz örök? Akkor mindketten összetörtünk kicsit, megkönnyeztük.

És emlékszel, amikor a főiskola alatt eltávolodtunk egymástól?

Elveszítettelek.

Próbálkoztunk újra támasztani a barátságunkat, de akkor valamiért nem sikerült. Hibás vagyok. Tudod miért? Mert nem mertem elmondani Neked, hogy nem vagyok boldog az akkori párommal. Megjátszottam magam, hogy minden rendben. Nem tudom, hogy miért, talán meg akartam felelni Neked. Nem voltam őszinte Veled. Féltem, hogy elítélsz.

Néha-néha összefutottunk, de nem sikerült igazán újra egymásra találnunk.
Azt gondolom, hogy minél idősebb az ember, annál nehezebben köt barátságokat. Legalábbis nekem nagyon nehezen megy. Igazán mély barátságok úgy köttetnek, hogy észre sem veszed. Vagyis akkor veszed észre, hogy igazi, amikor kihúzzák a lábad alól a talajt és a barátok kapnak el, hogy megtartsanak. Amikor felállsz a pokol legmélyebb bugyrából, akkor tudatosul benned, hogy egy kezeden meg tudod számolni azokat az embereket (barátokat), akikre bármikor számíthatsz.

Idén nyáron újra beszélgetni kezdtünk a közösségi oldalon és találkozni akartál. Nehezen, de összejött a tali. Bevallom, féltem, hogy milyen lesz újra találkozni. Tudtam, hogy megváltoztam, nem ismered az új énemet. Vajon mit fogsz szólni hozzá?

Amikor megláttuk egymást, újra úgy csacsogtunk, mint a tinik. Csak a téma változott. Komolyabb témák kerültek elő. Elmeséltem Neked, hogy miken mentem keresztül az elmúlt évek alatt. Csupa füllel hallgattam, hogy Neked min kellett keresztül menned.

Talán ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentünk, hogy azok a tinik, akik a Műjégpályán hülyültek, még mindig bennünk élnek és hiányoztak egymásnak.

Ez a két tini azóta felnőtt, és megtapasztalta, hogy a felnőttek világa nem mindig fenékig tejfel.

Ez a két tini megváltozott, de talán felnőttként újra lehet tölteni egy barátságot és idővel kialakul a felnőtt barátság.

Amikor megkaptam az első időpontot a pszichológushoz, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Könnyek között és a borospoharam újra töltése közben azt ismételgettem magamban, hogy: most már jó kezekben leszek, minden jó lesz, jobban leszek, kapok segítséget. Decemberében kezdtük az üléseket, pont karácsony előtt. Elkezdtük az ismerkedést. Puhatolózott. Figyelt.

Végre figyelt valaki rám!

Végre valaki nem nézett hülyének!

Végre sírhattam!

Biztonságban éreztem magamat.

Hetente egyszer, pontosan ugyanabban az időpontban volt egy óra, ami csakis rólam szólt. Mondhattam bármit. Nem ítélkezett. Nem vonta kétségbe az érzéseimet és azt, hogy ez nekem mennyire fáj. Hitt nekem. Önmagam lehettem. Kialakult a bizalom.

Emlékszem, az első hónapokban végigbőgtem az üléseinket. Dolgoztam fel a szakítást, közben nemzetközi vizsgákra készültem, illetve, ami a legfájdalmasabb volt, hogy meghalt egy hozzám nagyon közel álló személy. Az, hogy a munkahelyen is rosszul éreztem magam, apró dolognak tűnt mindezek mellett. Két gyászt kellett feldolgoznom egyszerre. Az egyik gyásznak a közepén tartottam, a másikat akkor kezdtem.

Szinte hihetetlen, de a vizsgák sikerültek. Mind a mai napig, nem tudom, hogy mentem át. Életemben először úgy mentem a vizsgákra, hogy nem érdekelt, hogy sikerül-e. Nem fog összedőlni a Világ. Jövök pótvizsgázni. Készültem amennyi tudtam.

A hétköznapokkal kicsit könnyebben birkóztam meg. Elteltek. Egyik napról a másikra éltem. Minden egyes apró lépésnek örültem. Először felkelünk, hú de ügyes vagy, felültél. Na, most akkor próbáljuk meg letenni a lábaidat a földre. Szuper, ez is megy. Mint amikor a kisgyereket dicsérik első lépéseinél. A cél az volt, hogy eljussak aznap munkába, megcsináljam, amit kell, aztán vagy edzés, vagy haza. Nem vágytam máshova. Otthon biztonságba éreztem magam, mert nem bánthatott senki. Ha sírni akartam, sírtam, ha ordítani, ordítottam (elnézést a szomszédoktól), ha táncolni támadt kedvem, táncoltam. Jódarabig ez volt a program.

A hétvégék már durvábbak voltak. Gyűlöltem! Ki nem állhattam! Voltak olyan hétvégék, amiket végigbőgtem. A padlón feküdtem magzatpózban és csak sírtam és sírtam és sírtam. Olyan könnyzuhatag volt a szemem előtt, min egy vízesés. Haragudtam a hétvégékre és mindenkire, akinek családja/párja van. Amikor valamilyen csoda folytán sikerült rávennem magamat egy program, jó volt. Elmentem bulizni, találkoztam barátnőimmel. Egy darabig feltöltött, de amint visszacsöppentem a valóságban, összeomlottam. Otthon nem szólt hozzám senki. Nem kérdezte meg senki, hogy milyen napon volt. Nem aggódott értem senki, hogy épségben haza érek-e. Egyedül feküdtem le és keltem fel. Egyedül vacsoráztam és egyedül ittam meg a vasárnap reggeli kávémat. Egyedül kellett megoldanom mindent.

Körülbelül 1 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkezdjem élvezni a szingliséget. Azonban az odáig vezető út rögös volt. De nem cserélném el semmiért. Ha nem így történnek a dolgok, ha nem szenvedek, ha nem járom meg a poklot, most nem tudnám értékelni azt, amim van és akim van. 

És mi a legfontosabb? A hit! Hinni kell, mert, ha nem hiszel, feladtad! És én nem adom fel!

Miután megtaláltuk azokat a külső tulajdonságokat, amiket szeretünk magunkon, gyúrjunk most arra, hogy mikre vagyunk büszkék. Fel tudsz sorolni 15 olyan dolgot, amire büszke vagy? Nem kell túl bonyolultra gondolni. Megmutatom az én listámat:

1. Büszke vagyok arra, hogy a főiskolát papírforma szerint (az előírt határidőn belül) elvégeztem
2. Büszke vagyok arra, hogy múltkor nem gyújtottam fel a konyhát, amikor főztem
3. Büszke vagyok magamra, mert saját erőmből megmásztam a karrierlétrát
4. Büszkén mondhatom, hogy jó vagyok a szakmámban
5. Büszkén vállalom, hogy merek nemet mondani
6. Büszke vagyok arra, hogy ki merem mondani, amit érzek és gondolok
7. Büszkén emlékszem arra a pillanatra, amikor kb. 10 év után újra szoknyát mertem felvenni
8. Büszke vagyok arra, hogy megvettem életem első vibrátorát
9. Büszke vagyok arra, hogy megdolgoztam azért, hogy most emelt fővel ki merjem mondani: köszönöm, jól vagyok
10. Büszke vagyok arra, hogy tavaly lefutottam a Spartan Race sprint távját
11. Büszke vagyok magamra, hogy el mertem indítani a blogomat
12. Büszke vagyok arra, hogy merek segítséget kérni, amikor szükség van rá
13. Büszke vagyok arra, hogy meg mertem nyílni a párom előtt
14. Büszke vagyok arra, hogy szingliként is megálltam a helyemet a nagyvilágban
15. Büszke vagyok arra, hogy tudok bocsánatot kérni, ha hibáztam

Miután megvan a lista, olvasd fel hangosan, hogy halld is! Kiabáld ki a Világba, hogy BÜSZKE VAGY MAGADRA! 

Most már nem fáj, ha kívülről nézem végig a futóversenyt.

Most már csak azért gyűlik könny a szememben, mert büszkén ölelem meg a célban.

Mostanra már megnyugodtam. 

Most már mosolygok.

Minden versenyén kint voltam, vagyok és leszek is.

Jegyet sem vettem, habár volt 2 km-es futam is. De nem. Előbb meg kell erősödnöm, meg kell tanulnom együtt élni vele. Sosem lesz már olyan, mint fénykorában. Ő és én egyek vagyunk. Ha tetszik, ha nem. Saját káromon tanultam meg azt is, hogy nem lehet sűrgetni a gerincsérvből való felépülést sem. Türelmet kellett tanulnom és elfogadnom, hogy most a gyógytorna az én fő sportom. 

Azért ezt a felismerést sem adták ingyen! Ismered azt az érzést, amikor odakint kezd tavaszodni, csicseregnek a madarak, virágoznak a fák....te meg a négy fal között fekszel és haragszol mindenre és mindenkire, mert neked otthon kell maradnod? Ezt éreztem én is. A sport volt az, ami kikapcsolt, feltöltött. Együtt futottunk párommal.

Ezeket vette el tőlem a gerincsérv egyik pillanatról a másikra. Nincs sport, ráadásul közös sport sem. Mint, amikor szakítanak veled és nem találod a helyedet. Semmi nem volt jò. Az önismereti terápiának hála felismertem, hogy valami nem kerek velem. A depresszió jeleit kezdtem felfedezni, így felkerestem a pszichológusomat. Rávezetett arra, hogy elveszìtettem valamit és most gyászolok és hogy ez tök normális. Jött a "hű bassza meg igaza van" érzés. Végigmentem a folyamaton. Most vagyok az "elfogadom, kezdjünk valamit a mostani helyzettel" stádiumban. A sport hiánya okozta űrt jelenleg a gyógytorna, a biciklizés tölti ki. Kitaláltuk párommal, hogy tudnánk a közös sportot újra belevinni az életünkbe. Ő fut, én pedig biciklizek. És működik :)

Vannak célok. Szeretnék újra terepen futni, párommal közösen futóversenyekre járni. Talán még egy Spartan Sprintet is lenyomunk együtt és kéz a kézben ugrunk át a tüzön és futunk át a célvonalon :)

Addig még azonban sok időnek kell eltelnie. De hiszem, hogy menni fog. Együtt mindent megoldunk és bármire képesek vagyunk :)

Hogy honnan tudom? Sehonnan. Hiszem! Hinni kell, mert, ha nem hiszel, feladtad! És én nem adom fel!!!

Sokféle sportot kipróbáltam. Úszás, tenisz, lovaglás, talajtorna, tánc, box, zumba, aerobik, spartan sgx, terepfutás, futás. Aztán megtalálod. Lehet több igazi is. Szereted. Fejlődsz. Ráadásul még az alakod is formálódik ;) Nekem ez a tánc volt, majd a box, a terepfutás és a spartan sgx.

Mindig utáltam azt a szót, hogy fogyás. Még most is pánikolok tőle. Gyűlölöm! Rengeteget beszélgettem magammal és arra jutottunk, hogy ne a fogyás legyen a fő cél a sportban, hanem az csak egy kellemes mellékhatás. Nagyon sokszor el kellett ezt mondanom magamnak! Olyan beszélgetések zajlottak, na jó inkább veszekedések a fejemben, hogy amikor kihangosítottam magam, úgy éreztem, hogy megőrültem :) Főleg akkor, amikor ráálltam a mérlegre és alig csökkent a szám a mérlegen. Teljesen elkeseredtem. Bántottam magamat mind lelkileg mind pedig fizikailag. Még többet és meg keményebben edzettem. Egy időután elfáradtam a harcban, elkezdtem engedni a kishangnak odabent. Tudatosult bennem, hogy nem a kilók számítanak. Ezt akkor láttam be 100%-osan, amikor 42-es ruhaméretről 40-esre majd 38-as méretre kellett lecserélnem a ruhatáramat. 70 kiló voltam akkor, nőiesen izmos, jól éreztem magam a bőrömben és imádtam sportolni járni. 

2017-ben emeltem a lécet. Eldöntöttem, hogy teljesítem a Spartan Race sprint távját. Én olyan típus vagyok, aki ha csinál valamit, akkor abba belead mindent. Így edzőt kerestem. 2017. augusztusától 2018. áprilisáig heti 3 spartan sgx edzés plusz egy-két futás terepen vagy csak simán a futópályán. A verseny teljesítése után visszatértem a szerelmemhez, a boxhoz. Heti kétszer box, mellette pluszban 1-2 futás. Futóversenyekre jártam, minden hónapra jutott egy.

Aztán bummmm. Mondhatnám, hogy derült égből villámcsapásként ért, de akkor hazudnék. Voltak jelek, igenis voltak. Utólag nagyon okos vagyok ám, de nem vettem komolyan őket. Mindig csak legyintettem, hogy: csak fáj a hátam, majd elmúlik.

Gerincsérvem lett. 2018. decemberében azt mondta a szervezetem, hogy akkor most ő irányít és elég volt. És mivel párosan szép az élet, két sérvem is lett. Azért ne úgy képzeld el, hogy egy rossz mozdulat és puff ott a sérv. Ezért kőkeményen meg kell dolgozni :) A napi 8-10 óra ülőmunka, illetve heti 4 edzés elég is volt ahhoz, hogy a testem megsértődjön. 

Szóval egyik pillanatról a másikra nincs sport, nem tudsz kiegyenesedni, úgy jársz (már, ha tudsz), mint egy fordított L betű. Ha ülsz az a baj, ha fekszel az a baj, ha mész az a baj, minden baj volt. Sehogy sem volt jó. Mondanom sem kell, el lettem tíltva a sporttól (nem mintha tudtam volna akár csak egy 0,5 kilós súlyt felemelni). Kórházba kerültem (műteni nem kellett), konzervatív kezelésen vettem érszt. Depressziós lettem. Jöttek vissza a kilók, éreztem, hogy gyengülök. Az intenzív sportot felváltotta a gyógytorna. Több olyan óra volt, amikor elsírtam magamat.

Éééééénnn, aki boxolt, spartan versenyt csinált végig, futóversenyekre járt, itt fekszik a földön és nem tudja megcsinálni a gyógytorna feladatokat!!!!!! Rettenetesen fájt kívül és belül is. Féltem, hogy el fog hagyni a párom, mert felszedtem 5-6 kilót (igen, most 76 kilót mutatott reggel a mérleg). Bátorságot gyűjtve elmondtam neki, hogy az a félelmem, hogy így nem tetszem neki, nem olyan vagyok, ahogy megismert. Beszélgettünk sokat erről és egyszer azt mondta, hogy:

"Szerintem Téged jobban zavar, hogy híztál, mint engem"

Néztem Rá, könny gyűlt a szemeimben és csak annyit mondtam: "Igazad van"

Belülről azért még ezt gyúrtam és még gyúrom is keményen. Ha már nem tudtam kívülről, gyúrjunk belülről :) 

A sérvek első megjelenése óta 8 hónap telt el. Kb. 3 hónapja járok folyamatosan gyógytornára és még mindig nézem az időt, hogy mennyi van még hátra az 50 perces órából. Talán ez nem is fog változni. Mostanra pedig azt érzem, hogy elkezdek visszatérni az edzésbe core training formájában. Meglátjuk miként ugrom meg ezt az akadályt ;)

18:30 Bécs Fő pályaudvar. Ott álltam egyedül a 9-es vágánynál és akkor még nem tudtam, hogy életem egyik legnagyobb kalandja előtt állok. Félelem és izgatottság váltotta egymást elég sűrűn. Ha tízszer nem néztem meg, hogy mikor és honnan indul a vonat, akkor egyszer sem. Vegyes érzelmek kerítenek hatalmába. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül. Jöttek-mentek körülöttem az emberek, de mégis egyedül a Világgal szemben. Legördülnek az első könnycseppek az arcomon. Fáj, de hiszem, hogy minden rendben lesz. 

20:30 begurult a vonat. Persze, hogy az első vagon volt az, ahová nekem kellett volna szállnom és hol máshol álltam? Igen, a vonat végében. Nyugi. Nem rohanok, úgyis megvár. Szorongattam a jegyemet, ellenőrizték, minden rendben, felszállhatok. Segítettek feltenni a csomagot. 250-es fülke, 22-es szék/ágy. No lássuk…hirtelen sokk. Na ne már!!!! Ennyi??? Ekkora a hely??? Háátt öööööö izééééé….na jó, nyugi! Nem ötcsillagos szállodában vagyok. Ez van, ebből kell kihozni a maximumot.

Hárman voltunk a hálórészben. A világ legkülönbözőbb pontjairól származtunk. Három teljesen eltérő kultúra, nemzet találkozása volt, de úgy beszélgettünk egy idő után egymással, mintha ezer éve barátnőnk lennénk. Wifi nem volt a vonaton, végülis jó is volt, hisz ha lett volna, lehet azt bújom, minthogy beszélgetek. A hálókocsis résznek külön jegykezelője volt. Nagyon normális, kedves, jófej úriember. Lelkesen felajánlotta, hogy segít a csomagok elrendezésében. Azt hiszem, nem loptam be magamat a szívébe, mert az én bőröndöm volt a legnehezebb és persze, hogy azt kellett feltenni a legfelső polcra. Vagyis tette fel ez a kedves ellenőr.

22:30-23:30 között ágyaztak meg nekünk. A jegyellenőr bevetette az ágyunkat. Ez annyit jelentett, hogy a székeket átalakította ággyá. Így már egész tűrhető volt a helymennyiség. Az alsó ágy volt az enyém. Az ajtókat be kellett zárni éjszakára. Elég érdekes éjszaka elé nézünk, ugyanis én meg a zárt helyiségek nem szeretjük egymást. De hát a szabály, az szabály, biztonsági előírás. Az ajtót nem szabad másnak kinyitni csakis a jegyellenőrnek, illetve, ha jön a rendőrség. Egy speciális kártyával kellett mosdóba menni, mert csak azzal lehet kívülről kinyitni az ajtónkat.

23:40 irány a mosdó. 5 perc alatt megjárom - gondoltam naivan.

23:45 Pánik, pánik, pánik. PÁÁÁÁÁÁÁÁÁNIK!!! Bakker!!! Ne már!!!! Mért pont velem történik ez??? Nyilván én nem tudok visszamenni a hálófülkébe. Lelkesen kopogtam, míg végül az egyik hálótársam megsajnált és kinyitotta az ajtót. Na jó, akkor most már aludjunk.

23:55 kinek kellett vajon megint mosdóba mennie? Ismerős érzés lett megint úrra rajtam, pániknak hívták…hogy fogok visszajönni? Persze, hogy nem tudtam megint kinyitni az ajtót. Szépen álmos fejjel, pizsamában odabaktatok a jegyellenőrhöz, nagy szemekkel rápislogok és kérem, hogy segítsen, mert kinn ragadtam. Aranyos volt, megmutatta mit csinálok rosszul. Utána már bátran mentem mosdóba....10 percenként.

Hajnali 01:00-02:00 között sikerült elaludnom.

Hajnali 06:00-07:00 között „kicsit” álmosan ébredek. Volt, hogy felriadtam az éjjel, hogy „jesszusom nem kapok levegőt, zárt helyiség”. Kinyitottam csipás szemeimet és az elém táruló látvány kárpótolt mindenért. Úgy feküdtem az ablak előtt, mint egy kisgyerek. Kristálytiszta folyó, óriási hegyek, lélegzetelállító várak, festői táj. Koblenz környékén jártunk. Miután mindenki felébredt, összerakták az ágyainkat és hozták a reggelit.

Reggel 08:30 már csak ketten voltunk a fülkében, az egyik lány leszállt. Beszélgettünk sokmindenről. A jegyellenőr csatlakozott egy idő után hozzánk. Nagyon lelkesen mesélt nekünk. Volt, hogy annyira belemerült a mondandójába, hogy azon kaptam magam, hogy nem értem, amit mond. Hát igen….németül mondta, nem csoda, hogy nem értettem. Nagyon sűrűn pisloghattam, mikor leesett neki, hogy nem értem. Összemosolyogtunk és visszaváltott angolra.

Reggel 09:40 egy perc késés nélkül érkezünk Düsseldorfba, a végállomásra. Elköszöntünk egymástól és mindenki ment a maga útjára.

Ha azt kérném, hogy mondj magadról 10 olyan külső tulajdonságot, amit nem szeretsz magadon, azt hiszem, kisujjból kiráznál még többet is, mint 10. De vajon mi a helyzet fordítva? Tudsz mondani 15 külső tulajdonságot, amit szeretsz magadon? Ugye, hogy ehhez már le kell ülni és kicsit átgondolni? Elkezdem én, hátha erőt ad Neked is. 

15 külső tulajdonság, amit szeretek magamon:

1. szeretem a nagy barna szemeimet
2. szeretek a szép hosszú szempilláimmal pislogni
3. szeretem a hosszú hajamat, pedig mindig fiús rövid tüsi hajam volt
4. szeretem a vádlimat, szerintem szép
5. szeretem, hogy nőiesen izmos a karom
6. szeretem a turcsi orromat, amit a nagymamámtól örököltem
7. szeretem, hogy az egyberuhák kiemelik a homokóra alakmat
8. szeretem megmutatni a szép nagy mosolyomat
9. szeretem a melleimet, mert szép dekoltázsom van
10. szeretem a nyakamat, mert szépen mutat rajta a nyaklánc
11. szeretem a körmeimet, mert természetesen szépek
12. szeretem a számat, mert csókolni való
13. szeretem a sonkácskáimat, mert van mit fogni rajtam
14. szeretem az anyajegyemet az arcomon, mert egyedi
15. szeretem a kézfejemet, mert nőies

Te mit szeretsz magadon? Nem baj, ha kevesebb, mint 15! A lényeg, hogy keresd meg őket és szeretsd! Írd össze, legyen ez az énidőd, amikor csakis magadra figyelsz. Próbáld meg indokolni is, ne csak szimplán felsorolás legyen.

Az igazat megvallva, az én listám nem 5 perc alatt készült, hanem hosszú (években mért) önismereti terápia közben. Nekem ennyi idő kellett, hogy rájöjjek, értékes ember vagyok, aki megérdemli a boldogságot, amit nem kilókban mérnek.