Amikor megkaptam az első időpontot a pszichológushoz, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Könnyek között és a borospoharam újra töltése közben azt ismételgettem magamban, hogy: most már jó kezekben leszek, minden jó lesz, jobban leszek, kapok segítséget. Decemberében kezdtük az üléseket, pont karácsony előtt. Elkezdtük az ismerkedést. Puhatolózott. Figyelt.

Végre figyelt valaki rám!

Végre valaki nem nézett hülyének!

Végre sírhattam!

Biztonságban éreztem magamat.

Hetente egyszer, pontosan ugyanabban az időpontban volt egy óra, ami csakis rólam szólt. Mondhattam bármit. Nem ítélkezett. Nem vonta kétségbe az érzéseimet és azt, hogy ez nekem mennyire fáj. Hitt nekem. Önmagam lehettem. Kialakult a bizalom.

Emlékszem, az első hónapokban végigbőgtem az üléseinket. Dolgoztam fel a szakítást, közben nemzetközi vizsgákra készültem, illetve, ami a legfájdalmasabb volt, hogy meghalt egy hozzám nagyon közel álló személy. Az, hogy a munkahelyen is rosszul éreztem magam, apró dolognak tűnt mindezek mellett. Két gyászt kellett feldolgoznom egyszerre. Az egyik gyásznak a közepén tartottam, a másikat akkor kezdtem.

Szinte hihetetlen, de a vizsgák sikerültek. Mind a mai napig, nem tudom, hogy mentem át. Életemben először úgy mentem a vizsgákra, hogy nem érdekelt, hogy sikerül-e. Nem fog összedőlni a Világ. Jövök pótvizsgázni. Készültem amennyi tudtam.

A hétköznapokkal kicsit könnyebben birkóztam meg. Elteltek. Egyik napról a másikra éltem. Minden egyes apró lépésnek örültem. Először felkelünk, hú de ügyes vagy, felültél. Na, most akkor próbáljuk meg letenni a lábaidat a földre. Szuper, ez is megy. Mint amikor a kisgyereket dicsérik első lépéseinél. A cél az volt, hogy eljussak aznap munkába, megcsináljam, amit kell, aztán vagy edzés, vagy haza. Nem vágytam máshova. Otthon biztonságba éreztem magam, mert nem bánthatott senki. Ha sírni akartam, sírtam, ha ordítani, ordítottam (elnézést a szomszédoktól), ha táncolni támadt kedvem, táncoltam. Jódarabig ez volt a program.

A hétvégék már durvábbak voltak. Gyűlöltem! Ki nem állhattam! Voltak olyan hétvégék, amiket végigbőgtem. A padlón feküdtem magzatpózban és csak sírtam és sírtam és sírtam. Olyan könnyzuhatag volt a szemem előtt, min egy vízesés. Haragudtam a hétvégékre és mindenkire, akinek családja/párja van. Amikor valamilyen csoda folytán sikerült rávennem magamat egy program, jó volt. Elmentem bulizni, találkoztam barátnőimmel. Egy darabig feltöltött, de amint visszacsöppentem a valóságban, összeomlottam. Otthon nem szólt hozzám senki. Nem kérdezte meg senki, hogy milyen napon volt. Nem aggódott értem senki, hogy épségben haza érek-e. Egyedül feküdtem le és keltem fel. Egyedül vacsoráztam és egyedül ittam meg a vasárnap reggeli kávémat. Egyedül kellett megoldanom mindent.

Körülbelül 1 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkezdjem élvezni a szingliséget. Azonban az odáig vezető út rögös volt. De nem cserélném el semmiért. Ha nem így történnek a dolgok, ha nem szenvedek, ha nem járom meg a poklot, most nem tudnám értékelni azt, amim van és akim van. 

És mi a legfontosabb? A hit! Hinni kell, mert, ha nem hiszel, feladtad! És én nem adom fel!