18:30 Bécs Fő pályaudvar. Ott álltam egyedül a 9-es vágánynál és akkor még nem tudtam, hogy életem egyik legnagyobb kalandja előtt állok. Félelem és izgatottság váltotta egymást elég sűrűn. Ha tízszer nem néztem meg, hogy mikor és honnan indul a vonat, akkor egyszer sem. Vegyes érzelmek kerítenek hatalmába. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül. Jöttek-mentek körülöttem az emberek, de mégis egyedül a Világgal szemben. Legördülnek az első könnycseppek az arcomon. Fáj, de hiszem, hogy minden rendben lesz. 

20:30 begurult a vonat. Persze, hogy az első vagon volt az, ahová nekem kellett volna szállnom és hol máshol álltam? Igen, a vonat végében. Nyugi. Nem rohanok, úgyis megvár. Szorongattam a jegyemet, ellenőrizték, minden rendben, felszállhatok. Segítettek feltenni a csomagot. 250-es fülke, 22-es szék/ágy. No lássuk…hirtelen sokk. Na ne már!!!! Ennyi??? Ekkora a hely??? Háátt öööööö izééééé….na jó, nyugi! Nem ötcsillagos szállodában vagyok. Ez van, ebből kell kihozni a maximumot.

Hárman voltunk a hálórészben. A világ legkülönbözőbb pontjairól származtunk. Három teljesen eltérő kultúra, nemzet találkozása volt, de úgy beszélgettünk egy idő után egymással, mintha ezer éve barátnőnk lennénk. Wifi nem volt a vonaton, végülis jó is volt, hisz ha lett volna, lehet azt bújom, minthogy beszélgetek. A hálókocsis résznek külön jegykezelője volt. Nagyon normális, kedves, jófej úriember. Lelkesen felajánlotta, hogy segít a csomagok elrendezésében. Azt hiszem, nem loptam be magamat a szívébe, mert az én bőröndöm volt a legnehezebb és persze, hogy azt kellett feltenni a legfelső polcra. Vagyis tette fel ez a kedves ellenőr.

22:30-23:30 között ágyaztak meg nekünk. A jegyellenőr bevetette az ágyunkat. Ez annyit jelentett, hogy a székeket átalakította ággyá. Így már egész tűrhető volt a helymennyiség. Az alsó ágy volt az enyém. Az ajtókat be kellett zárni éjszakára. Elég érdekes éjszaka elé nézünk, ugyanis én meg a zárt helyiségek nem szeretjük egymást. De hát a szabály, az szabály, biztonsági előírás. Az ajtót nem szabad másnak kinyitni csakis a jegyellenőrnek, illetve, ha jön a rendőrség. Egy speciális kártyával kellett mosdóba menni, mert csak azzal lehet kívülről kinyitni az ajtónkat.

23:40 irány a mosdó. 5 perc alatt megjárom - gondoltam naivan.

23:45 Pánik, pánik, pánik. PÁÁÁÁÁÁÁÁÁNIK!!! Bakker!!! Ne már!!!! Mért pont velem történik ez??? Nyilván én nem tudok visszamenni a hálófülkébe. Lelkesen kopogtam, míg végül az egyik hálótársam megsajnált és kinyitotta az ajtót. Na jó, akkor most már aludjunk.

23:55 kinek kellett vajon megint mosdóba mennie? Ismerős érzés lett megint úrra rajtam, pániknak hívták…hogy fogok visszajönni? Persze, hogy nem tudtam megint kinyitni az ajtót. Szépen álmos fejjel, pizsamában odabaktatok a jegyellenőrhöz, nagy szemekkel rápislogok és kérem, hogy segítsen, mert kinn ragadtam. Aranyos volt, megmutatta mit csinálok rosszul. Utána már bátran mentem mosdóba....10 percenként.

Hajnali 01:00-02:00 között sikerült elaludnom.

Hajnali 06:00-07:00 között „kicsit” álmosan ébredek. Volt, hogy felriadtam az éjjel, hogy „jesszusom nem kapok levegőt, zárt helyiség”. Kinyitottam csipás szemeimet és az elém táruló látvány kárpótolt mindenért. Úgy feküdtem az ablak előtt, mint egy kisgyerek. Kristálytiszta folyó, óriási hegyek, lélegzetelállító várak, festői táj. Koblenz környékén jártunk. Miután mindenki felébredt, összerakták az ágyainkat és hozták a reggelit.

Reggel 08:30 már csak ketten voltunk a fülkében, az egyik lány leszállt. Beszélgettünk sokmindenről. A jegyellenőr csatlakozott egy idő után hozzánk. Nagyon lelkesen mesélt nekünk. Volt, hogy annyira belemerült a mondandójába, hogy azon kaptam magam, hogy nem értem, amit mond. Hát igen….németül mondta, nem csoda, hogy nem értettem. Nagyon sűrűn pisloghattam, mikor leesett neki, hogy nem értem. Összemosolyogtunk és visszaváltott angolra.

Reggel 09:40 egy perc késés nélkül érkezünk Düsseldorfba, a végállomásra. Elköszöntünk egymástól és mindenki ment a maga útjára.