Elkezdődött a nagy gluténmentes kenyérkészítési időszak. Körülbelül 1 hónapja keresem, sütöm, keresem, sütöm és még mindig keresem, sütöm, mindig picit átalakítom azt a recepetet, amire azt tudom modani, hogy hmmmmmm ez de jóóóóó. A sokadik sikertelen kenyérkészítés után puffogtam egy nagyot és felcsaptam a jó sok glutént tartalmazó kiflirecptemet és a megvásárolt gluténmentes liszteket kipakoltam az asztalra. Lássuk, hogy tudom variálni úgy a lisztet, hogy valami ehetőt kapjunk belőle. 

Recept, ahogy én csináltam most:

• 350 g gluténmentes fehér kenyér lisztkeverék (boltban vásárolt), melynek tartalma: gluténmentes búzakeményítő
• 150 g gluténmentes keményítő alapú lisztkeverék (boltban vásárolt), melynek tartalma: burkonyakeményítő, kukorisztaliszt, kukoricakeményítő, rizsliszt
• 300 ml tej
• 160 ml víz
• 20 g élesztő (én friss élesztőből készítettem)
• 12 g só
• 1 evőkanál cukor
• 1 db tojás a kenéshez
• szezámmag a zsemle tetejére
• kevés olaj (kb 2-3 kanál)
• tepsi
• sütőpapír

0. lépés: a tepsibe tegyél egy sütőpapírt mielőtt nekiállsz, mert nekem mindig olyankor jut eszembe, hogy basszus kell a tepsi, amikor már olajos, ragacsos a kezem :)

1. lépés: a tejet langyosra melegítettem, beleöntöttem a vizet (ez inkább meleg, mint langyos), belemorzsoltam az élesztőt. Beleteszek 1 kanál lisztet és a cukrot. Összekeverem és kicsit állni hagyom. Kb. 15 percig szoktam hagyni, hogy összehaverkodjanak. Télen ráteszem a radiátorra, letakarom egy konyharuhával az edényt, amiben van az élesztős cucc, hogy mégszorosabb legyen a barátságuk.

2. lépés: amíg az élesztő barátkozik a tejes-vizes-cukros-lisztes kombinációval, addig összekeverem a kétféle lisztet egy tálban, beleteszem a sót és újra megkeverem. 

3. lépés: beleöntöm a lisztes keverékbe az élesztős keveréket és kézi habverővel összekeverem. Nem a habverős részével :) Nekem van hozzá dagasztóskar (azt írják, hogy így hívják a nem habverős cserélhetős részét :) )

4. lépés: olyan masszát kell kapnod, ami inkább a híghoz közelít, de még nem híg. Ugye most sokat segítettem :) Ez a liszt teljesen másképp viselkedik, mint a fehérliszt, így ne várd, hogy ugyanolyan állagú legyen. Nem fogod tudni gyúrni. Olyan állagú legyen, hogy tudj belőle gombócokat formázni. 

5. lépés: a sütőt melegítsd elő 50 fokra (alul-felül sütés)

6. lépés: olajozd be a kezedet és gyúrj gombócókat, tedd bele a tepsibe. A gyúrj biztos viccesen hangzik és nevetni fogsz miközben gombócokat "gyúrsz". 

7. lépés: ha megvannak a gyönyörű gombócaid (hidd el, nem a külső számít most sem ;) ), akkor tedd be az előmelegített sütőbe. Ilyenkor szépen elkezdenek majd dagadni, szebb szóval: kelni. Én 30 percig kelesztettem őket.

8. lépés: kiveszem a sütőből a tepsit, feltekerem a sütőt 200 fokra. Amíg melegszik a sütő, addig felverem a tojást és bekenem vele a zsemléket. Utolsó lépésként jóóóól megszórom szezámmaggal őket. 

9. lépés: amikor felmelegedett a sütő, visszateszem a zsemléket és folyamatos kukkolással egybekötve 45 percig sütöm. 

10. lépés: csodáld meg a szép zsemléket, várd meg míg kicsit kihül, mert forrón nem lesz jó.

11. lépés: kóstold meg és döntsd el, hogy ízlik-e.

Mindenki más, így teljesen természetes, ha neked ez a recept nem jön be. Alakítsd át úgy, ahogy Neked jó. Kísérletezni olykor síráskerülgetős, máskor meg nevetésbe torkollós. De, hidd el, hogy senki sem úgy született, hogy csettintésre tud bármit sütni. 

Egészségedre! :)

Ilyen mentes, olyan mentes, amolyan érzékeny, minden érzékeny meg érzékeny és mentes is. 21. századi divatbetegség - ítéltem könnyedén. Aztán jött a feketeleves. 

Amikor megkaptuk a biopszia eredményét, akkor lett teljesen biztos a cöliákia. Át kell állni a gluténmentes étkezésre. De hogyan? Ez nem olyan diéta, amit tartasz 30 napig, itt-ott csalsz néha. Nem. Ezt életed végéig kell tartani. 

Hogy jutottunk el odáig, hogy most már gluténmentes kenyeret sütünk itthon?

1. Sokk – első reakció: "Basszus....nem ehetek többé egy jó meggyes piskótát, nem ihatok egy jó sört??? Mi a fenét fogok akkor enni????? És inni?????"

2. Vizsgálatokra járás, orvosokkal egyeztetés, internet bújása a témában, barátokkal beszélgetés, akik hasonló cipőben járnak

3. Váltakozó érzések időszaka – szomorúság, düh, miért pont én érzések, jaj nem kell ezt komolyan venni, jaj ezt komolyan venni

4. Elfogadás – már nem sírod el magad egy lekváros bukta láttán a boltban

5. Újratervezés, átszervezés – amikor belevágsz az életed végéig tartó diétába. Bújod az internetet, hogy akkor mit is ehetsz. Órákat töltesz a boltban a gluténmentes termékeket nézegetve.

A legkardinálisabb kérdés nálunk az volt, hogy a kenyeret hogy oldjuk meg. A kész kenyér az nagyon vagy inkább nagyooooooooooon drága. Így muszáj sütnünk. Jelenleg a kísérletezés szakaszban vagyunk. Keressük azt a kenyeret, ami számunka finom. Ugyanolyan úgysem lesz, mint egy házi vajas kifli búzalisztből, de nagyon elszántak vagyunk, hogy finomat alkossunk. 

Indulhat a gluténmentes kenyérsütés :)

35 felett bevallom őszintén, komolyan megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy öreg vagyok-e már a gyerekvállaláshoz vagy sem. Sajnos erről nem mindenkivel lehet beszélgetni. Több kategóriába sorolnám az embereket/reakciókat: 

1. MÁR ÖREG VAGY - Jesszusom!!!! 35 évesen még nincs 2 gyereked, férjed??? - és néznek rám, keresik a hibás génemet - többségében a saját szüleink, anyós, após, rokonok, 10 éve nem látott osztálytársak szájából hangzik el, akik a talán boldog kapcsolatukban élnek. 

2. MÉG NEM VAGY ÖREG - hagyd már!!!! Hiszen olyan fiatal vagy még! Élvezd az életet, nem vagy lekésve semmiről - többségében azok mondják ezt, akik nem élték ki magukat a gyerekvállalás előtt és/vagy rossz kapcsolatban élnek és/vagy szeretetőt tartanak (ha még nem, megfordult a fejükben).

3. NEM AKARSZ GYEREKET???? - hát igen. Furán néznek ilyenkor. Mintha nem lennék komplett, hogy egyáltalán felmerül bennem ez a lehetőség. Főleg szülők, anyós, após: hát milyen már az, hogy nincs unoka?? Mit mondok a Marikának??? 

A sokadik ilyen megszólalás után elmúlik jólneveltségem és a higgadt reakció többé nem lesz jelen. Igen, volt már rá példa, hogy sajnos kiborultam és megmondtam, hogy hagyjanak békén az unoka kérdéssel, majd ha lesz, ők lesznek az elsők, akik megtudják. Persze erre jöttek:

- most miért kell így felhúzni magadat, már kérdezni sem lehet?

- jogom van tudni, hogy mikor jön az unoka!

- de én szeretnék nagymam/nagypapa lenn!

- jaj milyen öreg leszek, amikor unokám lesz egyáltalán.

- de hisztis ez a lány....

- na ennek is valami baja van....

Meg a többi hasonló reakciók. Kiállni magunk mellett nagyon nagyon nagyon nehéz. Amikor normálisan reagálsz, azzal nem tudnak mit kezdeni és a következő alkalommal és előkerül a téma. De amikor jön a szerintünk bunkó/szenvtelen stilus, érdekes, nem kérdeznek többet. Ki érti ezt?!

És akkor jöjjön az a kategória, akik nem néznek ufónak.

4. MEGÉRTŐ - ők a társadalomnak azon nagyon kicsi rétege, akiknek van érzelmi intelligenciájuk, akik tisztában vannak saját magukkal, akik átéltek hasonlót, túlvannak jópár év önismereti kurzuson és tudnak kommunikálni, és persze hallgatni. Ők azok, akikkel tudok kapcsolódni. Nem néznek hülyének. Honnan ismerem fel őket? Ők azok, akik ilyeneket mondanak/kérdeznek:

- megértelek.

- tudok valahogy segiteni?

- én is pont ugyanzen mentem keresztül mielőtt megszületett a gyermekem.

- teljesen normális, hogy ilyeneken gondolkodsz.

És az ehhez hasonló reakciókból tudom, hogy megértő közegre leltem.

A gyerekvállalás felelősség és rohadt nehéz meló. És szerintem pont a mi generációnk az, aki ugy nőtt fel, hogy nem tudott kapcsolódni anyuhoz vagy apuhoz, nem volt jó példa előtte. Vagy éppen 30 felett jutott el oda, hogy anyagi biztonságban érezze magát. Azt se felejtsük el, hogy a gyerekvállaláshoz szükséges férfi is. Igen, sperma nélkül nem lesz gyerek. De ez a biológia. Nekünk nőknek, szükségünk van egy olyan társra, aki mellett érzelmileg biztonságban érezzük magunkat. 

Azt se felejtsük el, hogy valakinek nem is lehet gyereke. Szóval, csak óvatosan kérdezgessünk egy nőt arról, hogy miért nincs gyerek, mert lehet, hogy egészségügyi oka van.

Beszélgessünk egymással mielőtt feleslegesen megbántjuk a másikat.

Azt mondják, hogy nekünk milyen könnyű, mert itt vagyunk egymásnak, nem vagyunk egyedül. Amikor szingli voltam azt kaptam meg, hogy milyen jó nekem, hogy szingli vagyok, mert nem kell alkalmazkodnom, oda megyek ahova akarok, azt csinálok, amit akarok és akkor amikor akarom. Igen, a szinglisignek is megvannak az előnyei. Azonban pont azt a részt nem látják azok, akik ilyen könnyen vágják a fejünkhöz ezt a szép mondatot, hogy mennyi átsírt éjszakán és nappalon voltam túl, amíg idáig eljutottam. Amikor Te arra keltél, hogy a párod megcsinálja a kávédat, vagy a vasárnapi családi ebédet közösen töltitek, addig én egyedül voltam. Egyedül kávéztam, egyedül ebédeltem, egyedül vacsorzátam. Amikor hazaértem, senki nem kérdezte meg, hogy milyen napom volt. Igen, jártam ide-oda. Elárulom, hogy a magányosan töltött időben azokból a pillanatokból meritettem erőt, amikor épp utaztam vagy sportoltam vagy versenyen voltam. Mindig mentem valahova csak, hogy emberek között legyek. Ültem a Városligetben a tónál és a napszemüvegem mögött potyogtak a könnyeim, de mégsem éreztem magam egyedül, ami csak agyi becsapás, mert számomra vadidegen emberek jöttek-mentek körülöttem. Igen, jöttem-mettem, mert megtehettem. 

A mostani helyzet, hogy nem lehet jönni-menni, szerintem mind a szingliket, mind pedig a kapcsolatban élőket megviseli. Másként, ez tény. De ne írjuk le a másik problémáját csak azért, mert szingli! Nekik most még az a lehetőségük sincs meg, hogy elmeneküljenek otthonról, utazzanak, ismerkezdjen, barátokkal legyenek, hanem otthon vannak egyedül! Aki meg kapcsolatban van, ott is vannak különbségek. Ha valakik még csak most ismerkedik, az azért nehéz, ha valakik most költöztek össze, az is nehéz, ha már évek óta együtt élnek, az is nehéz. Hogy miért? Mert a helyzet új mindenkinek!

Mi egy hónapja dolgozunk itthonról. Reggel felkelünk, a nappaliból kialakitott irodába lépünk. Csak hétvégére alakítjuk vissza otthonná. A reggeli rutin megmaradt. Amíg párom elkészíti a kávét, addig én reggelit csinálok. Vagy az ülőgarnitúrán vagy az étkező/irodaasztalnál reggelizünk. Kábelek mindenhol, monitorok, laptopok. Összemosódott a magánélet és a munka. Az első két-három hét borzasztó volt. A koronahatás minket is elért. Kevesebb bevétel munkahelyi változások miatt. Feszültség, veszekedés, aggódás, nem értem érzés, mi lesz most kérdés, a tartalékok felélésének a beosztása, miért veszekszünk, miért nem vagyunk türelmesek. Pánikrohamok törtek rám, jöttek a démonok a halálfélelem miatt. Elkapom, meghalok és akkor most ennyi volt?!?! Mi lesz, ha Ő kapja el és lélegeztető gépre kerül és nem gyógyul meg és itt hagy??? Nem veszíthetem el!!! Egy nyamvadt kis pici mikroizé miatt felborult az életünk. Akkor azt éreztem, hogy nem bírja ki a kapcsolatunk az új helyzetet, az ismeretlent. Kényszer hatására én mindig ellenkeztem. Ha azt mondták, hogy ezt meg KELL csinálni és ez igy lesz és kész, egyből ellenállást váltott ki bennem. Azonban nekünk is alkalmazkodni kellett. Alapból sokat beszélgetünk egymással, de most mégtöbbet. A boldog pillanatokról, de a fájdalmakról, kérdésekről, bizonytalanságról is beszélni kell. Teltek a napok és egyre jobban kezeltük a helyzetet. Lenyugodtunk, megszoktuk, elfogadtuk. Engem új, külső ingerek sem érnek, mert nem járok be a munkahelyemre és a kijárást is minimalizálom. Futni sem merek elmenni, mert mióta lezárták a parkokat, szigeteket, kirándulóhelyeket, mindenki a patakpartra megy sétálni, levegőzni és esélytelen tartani a 1,5-2 méteres távolságot.

A munka és magánélet egyensúlyára azt találtuk ki, hogy itthon randizunk. A névnap, szülinapozás is a négyfal között volt. Süteményt rendeltünk és kettesben hallgattuk meg a Boldog születésnap dalt. Sorozatokat kezdtünk el együtt nézni újra, ahogy réggebben. Pénteken mindig elpakoljuk a munkát. Most hétvégén “moziba megyünk”. Megbeszéltük, hogy a három órakkor kezdődő filmet nézzük meg. Pattogatott kukorica, kóla, fagyi, süti, minden jöhet, mert ebbe a moziba minden bevihető. És igenis randizunk. Nincs telefon, nincs közösségi oldol, nincs munka, nincs virusról olvasás. Csak MI leszünk. 

Azonban a MI mellett, a 0-24-es összezárásban, fontos az ÉN is. Erre is figyelni kell. Attól még, hogy össze vagyunk zárva, kell, hogy legyen ÉN idő. Ilyenkor csak magammal vagyok. Iszok egy pohár bort, olvasok, rejtvényt fejtek, kreatívkodok, blogot írok, vagy elmegyek biciklizni (szigorúan maszkban). A lényeg, hogy legyen meg az ÉN a MI-ben karanténban is.

Hogy mi lesz, ha vége lesz ennek a mizériának? Őszinten? Nem tudom. Az megint egy másik helyzet lesz, akkor azt kell megoldani.

Sosem voltam egy konyhatündér és karantén ide vagy oda, nem is leszek az. Nem ettől fogok megszeretni főzni.

De enni kell…mert még a végén lefogyunk.

Kezdjük valami egyszerűvel. Diós tészta. Vettem darált diót (ez még volt a boltban, meg is lepődtem), mert nagyon szeretem. Kis mennyiségben tudok enni belőle anélkül, hogy szétpattogna a kezem tőle. Tészta van otthon. Szóval, legyen ez. Egyszerű, gyors, talán nem rontom el.

1. lépés: keressünk egy lábast (vagy lábost, ki hogy szereti). Vajon, hol is van? hmmmm….ja megvan, ott leghátul. El kéne mosni, inkább porcukrot tennék rá majd a tésztára, mint porcicát.

2. lépés: tegyünk bele vizet, mert a tésztát vízben kell kifőzni. Ez megy internet nélkül is. Hupsz…kiömlött a víz, nem baj, feltörlöm.

3. lépés: kapcsoljuk be a tűzhelyet (a legnagyobb fokkal, mert akkor tuti hamar felforr), majd tegyük rá a vízzel teli lábast.

4. lépés: egyszer azt mondták, hogy mindenhez kell egy pici só. Azt tudom, hogy van. De vajon melyik szekrényben is? Áh, elsőre. De vajon mennyi az a pici? Néha volt, hogy nekileselkedtem, hogy „csakazért is megtanulok főzni” és pontosan emlékszem, hogy ilyenkor csuktam is be a szakácskönyveket:

1. végy egy kis sót
2. ízesítsd ahogy szeretnéd
3. csipetnyi ez csipetnyi az
4. picit megsózzuk
5. érzéssel sózzuk meg

         bakker!!! de az mégis mennyi????? Akkor legyen érzéssel.

5. lépés: ha bugyog a víz, tegyük bele a tésztát. Kb negyedét sikerült mellé önteni. Már meg sem lepődöm.

6. lépés: egy pici olívaolajat is tettem bele, mert egyszer azt mondta Anyukám, hogy az jó lesz neki.

7. lépés: ne hagyjuk leragadni a tésztát, szóval blogírás, kedvenc sorozatunk nézése közben néha álljunk fel és kavarjuk meg

8. lépés: amikor már fehér a tészta, kóstoljunk meg egy darabot anélkül, hogy leégetnénk a nyelvünket.

9. lépés: ha úgy érezzük, hogy ehető a tészta, kapcsoljuk le a tűzhelyet, vegyük le a lábast (vigyázz, mert meleg!) és szűrővel szedjük ki a tésztát egy tányérba.

10. lépés: a tányérban lévő tésztára tegyünk diót és porcukrot. Ha édesszájú vagy jóóóóóó sokat.

11. lépés: vegyél elő egy villát és egyél :D

12. lépés: veregessük meg vállunkat, hogy milyen finomat főztünk és ma sem haltunk éhen :)

Gereincsérvem révén nekem a gyógytorna volt az egyetlen mozgásforma, amit csinálhattam, csinálhatok. A heti kettő, de legalább egy az életem részévé vált. A kezdeti ellenállás után már vártam, hogy mehessek. Jó volt kimozdulni, jó volt, hogy volt legalább valami mozgás az életemben. Az oktatók nagyon kedvesek, már tudták minden nyűgömet, azonnal látták rajtam, ha jobban voltam, de azt is, ha épp megint rossz passzban. Lelkileg is sokat adott.

Azonban a mostani helyzet miatt bizonytalan ideig bezártak. Jesszusom, pánik, mi lesz most???

Személy szerint én nehezen szánom rá magam az itthoni tornára. Az ok egyszerű: jó kimozdulni, emberek között lenni. De most ez nincs. A sérvet azonban rohadtul nem érdekli, hogy éppen világjárvány van. Az akkoris szépen ott csücsül a gerincednél, és ha elhanyagolod, felhívja magára a figyelmet. Odabök egyet az idegednek, hogy „hahó kedves itt vagyok, foglalkozz már velem is!!!! Nem??? Nesze, tessék!!!”

Szóval tetszik vagy sem, itthon kell gyógytornázni. Ehhez már korábban vettem egy matracot, súlyzókat, gumiszalagokat. Majd én igenis használni fogom! A nagy lófaszt! A 4 hónap alatt körülbelül kétszer, ha elővettem. Most ránézek és mintha gúnyosan azt mondaná: „most már kellek, ugye?”

El kell kezdenem összebarátkozni velük, mert hetekig össze leszünk zárva. Győzködöm magam, hogy jó lesz, menni fog. Bakker!!! Csak gyógytornázni kell, nem a világot megmenteni!!! Csináld már!!! Indítsd már el azt a nyamvadt videot!! Győzködöm magamat.

Kínkeservesen megnyitottam az internetet, válogatok a videók között, egyik sem tetszik. Mint egy dacos kisgyerek. Válassz már egyet!!!

Jó van naaaaaaaaaaaa! Igeeeeeeeen, sikerült! Jó lesz ez. Megvan a nyertes, essünk neki.

20 perc után: na, megcsináltam. Amikor már tornáztam, jól esett. Miért is hisztiztem? A közeg egyébként hiányzott, illetve az is, hogy együtt szenvedek a többiekkel :)

Holnap újra nekileselkedek és akkoris gyogyózni fogok!!!! Még, ha ehhez ádász csatát kell vívnom önmagammal!

Nekem 4 év után sem telik el úgy napom, hogy ne gondoljak mostohapapámra, aki 22 évig papám helyett papám volt. Mind a mai napig álmodok vele.

De mit jelent elveszíteni valakit vagy valamit? Sokféle veszteség létezik, de a folyamat mindig ugyanaz. A gyász, veszteség szakaszait nem lehet felcserélni vagy sűrgetni. 

Van egy gyász, amit nem ismerek és nem is szeretném megtapasztalni. Hallgatom türelmesen barátnőmet, nézem ahogy zokog. Ha nem ő mondaná, el sem hinném. Mintha egy hollywoodi mozifilm elevenedne meg. Gondolkodom, hogy hogy van benne ennyi erő? Hogy a fenébe tudja ezt is túlélni? Nem tudom, hogy milyen érzések kavarognak benne, csak elképzelni tudom az elmondottak alapján, hogy milyen nehéz most neki. Rajta keresztül ismerem azt a gyászt, amikor egy hozzád nagyon közelálló személy olyan betegségben szenved, ami által kikészít téged lelkileg. Valótlan dolgokat állít rólad, a hátad mögött elhord mindennek, tolvaj cafkának, hálátlannak nevez. Az agyat támadja a betegség. Vannak tiszta pillanatai az illetőnek, de addigra akkora fájdalmat okozott barátnőmben a szeretett személy viselkedése, hogy most már nem tudja a normális közeledését fogadni. Ilyenkor az illető nem érti és barátnőmnek van lelkiismeret furdalása. Ezek a tiszta pillanatok nem tartanak sokáig. A jó pillanatok körülbelül 10%, a többi 90% tömény gyűlölködés.

Úgy veszített el valakit, hogy még él. A lélek halt meg. Ezt hogy lehet feldolgozni? Hogy lehet egyáltalán ezt megérteni?

Átélni mindezt rémálom lehet. Egy olyan embert gyászolni, aki még itt van az élők között, de már nem önmaga. Sír és nem tudok értelmes dolgot mondani. Meghallgatom. Fáj, hogy csak ennyit tehetek. 

Tudom, hogy Neki a Karácsony tényleg a szeretetről szól és nagyon fontos neki. Decemberben az utolsó közös Karácsonyra készült. Kizárja az életéből a személyt a saját ès a családja érdekében.

Azt mondják, hogy a gyász során mindig az első olyan esemény nehéz, ami az elvesztett személyhez köt. Például az Anyák napja, a Karácsony, a születésnap, stb. 

Ez volt az első Karácsony Édesanyja lelke nélkül és az utolsó az általa már csak testben létező "Édesanyjával".

Közeleg az Anyák napja.

Neki már nincs Anyukája. 

Neki már nem lesz több olyan Anyák napja, amikor gyermeki énével bújhat Hozzá.

Az írás olyan, mint egy terápia. Bennünk vannak az érzések, gondolatok. Az utóbbiakat könnyebb megfogalmazni, míg az előbbivel már sokan bajban vagyunk. Abban is hiszek, hogy nem mindig kell írni. Ha nincs miről, nem kell erőltetni. Az ember szerintem érzi is egy íráson, amikor erőből akarja az író. 

Karácsony közeledtével bennem kavarognak az érzések, gondolatok. Nekem nem ment és még a mai napig vannak olyan pillanataim, amikor nagyon nehezen tudom elmondani, ami bennem van. Az, hogy fáj, vagy szeretlek, boldog vagyok, mindenki ismeri. Vannak, akik mindenféle mögöttes tartalom nélkül használják.

De meg tudod mondani, hogy hogy fáj?

Le tudod írni, hogy Neked mit jelent szereti?

El tudnád mondani, hogy miért vagy boldog, vagy, hogy mi tesz Téged boldoggá?

Karácsonykor talán mégjobban előjönnek ezek az érzések. Mind egyszerre. Fájdalom, szeretet, boldogság. 

Elmerengek az elmúlt, a jelen és a jövendő karácsonyokról. 

Az első karácsony, ami elmaradt nálam:

Sosem fogom elfelejteni azt a mélyről jövő fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor először döntöttem el, hogy nálam elmarad a karácsony. Nem díszítettem fel a lakást, nem hallgattam karácsonyi zenéket, nem mentem karácsonyi vásárba. Kerültem mindent, ami az ünnephez köthető. Haragudtam mindenre és mindenkire. Hogy a faszért boldog a másik, én meg mérhetetlen fájdalmat érzek. Sokszor hallottam azt, hogy annyira fáj, hogy megszakad az ember szíve. Amikor annyira zokogsz, fáj a szíved (szó szerint), a papírzsepi gyárak és boros üzemek belőled gazdagodnak meg, a csokigyárakról ne is beszéljünk. Pár hónapja még öngyilkossági gondolataim voltak, most meg karácsonyozzak? Hát persze....

Túlélésre játszottam. Felkeltem, elmentem dolgozni, majd edzeni, otthon  vagy a fáradtságtól aludtam el vagy a sírástól. 

Az első karácsony, aminek örülni tudtam:

Pár évnek azért el kellett telnie, hogy újra elővegyem a karácsonyi díszeket. Egyik barátnőm vintage díszeket gyártott. Volt egy dísz, egyszerű, ne gondolj túl csicsásra. Egy piros szívecske, a szélén fehér pöttyökkel díszítve, fehér szalaggal lehetett felakasztani bárhova. Megtetszett. Volt benne valami. Körülöttem megannyi gyönyörű díszek, de én csak azt az egyet láttam. Elsírtam magamat. Ez a barátnőm tartotta bennem mindig a hitet, hogy igenis van nekem is egy hercegem, aki el fog jönni értem és boldogok leszünk. Persze mindig csak legyintettem rá, hogy jól van persze persze....bekaphatja az összes herceg. Mosolygott rajtam, mert tudta, hogy teljesen normális, hogy így reagálok. Aztán megláttam azt a szívet. A szemem megtelt könnyel, a szívem elkezdett olvadni. Könnyebb lettem. De nem ám súlyban :) A lelkem lett könnyebb. Letettem azt a mérhetetlen fájdalmat, haragot. Mintha tisztulnék. A sírás is másmilyen volt. Kisírtam a fájdalmat magamból. Akkor kezdtem el hinni az én hercegemben. Hogy igenis nekem is van egy hercegem, aki csak rám vár. Minden mesében meg kell küzdeni az igaziért, miért lenne ez másként az életben? 

Az első karácsony, a hercegemmel:

A következő karácsonyt már a mostani párommal töltöttem. Rendíthetetlenül hittem benne, hogy igenis meg fogom találni azt az egyet, akivel azt érzem, hogy megérkeztem. Soha senki nem tudta a hitemet akár egy másodpercre is megdönteni. Akkor sem engedtem belől, amikor komplett idiótának hittek. Valamikor decemberben rászántam magamat és elmeséltem páromnak, hogy én nem ismerem a szeretetteljes, meghitt karácsonyt. Kértem, hogy mutassa meg nekem, hogy hogy kell ezt csinálni. Milyen szánalmasan hangzik, ugye? Nem tudsz meghitten karácsonyozni? Fú, de gáz. Na, ő nem így reagált. Türelmesen hallgatta a mesémet, hogy miként tűnt el a hercegnő életéből a karácsony, hogy hogy kezdett talpra állni és hogy milyenek voltak az egyedül töltött karácsonyok. Miután befejeztem a történetet, rám nézett (alig láttam a könnyeimtől) és azt mondta: Cicc, segítek, megmutatom milyen egy meghitt, boldog, szeretetteljes karácsony.

Évről évre könnyebb megnyílnom a karácsony előtt, hálával tartozom páromnak. Nem mondom, hogy még teljesen át tudom adni magam a karácsony szellemének, de nagyon igyekszem és hiszem, hogy egyszer születik majd egy olyan blogbejegyzés, ami arról fog szólni, hogy hiszek a karácsony szellemében.

A CikkCakk Óvodában mindig történik valami. Ez ma sem volt másként. Eljött a délután, mindenki a különleges vendéget várta.

• Gyertek, üljetek körém gyerekek – szólt a százéves bölcs – elmesélek Nektek egy történetet egy kislányról, aki eljutott az Óperecián túlon fekvő Mosolyföldre.

Az ötéves Zsófi volt a leggyorsabb. Pikkpakk elpakolt a játékkonyhában, ahol éppen palacsintát sütött és már le is ült a földre. Izgatott volt, szerette a meséket, mert akkor olyan volt, mintha álmodna. Amíg várta a társait, nézte a bácsit, akinek hosszú fehér szakálla volt, pont olyan, mint a Mikulásnak, csak épp most ajándékot nem hozott. Na mindegy, biztos majd karácsonykor bepótolja. Amíg azon gondolkodott, hogy mi lehet az az Óperencia, és azon még túl is lehet valami, álmosság jött rá. Végülis délutáni szundi idő volt. Mindent megtett, hogy nyitva tartsa a szemét, de az álommanó rászállt a hosszú szempillájára és lecsukta a szemeit. A távolból még hallotta a bácsi hangját, aki elkezdte a mesét.

• Egyszer volt, hol nem volt…volt egyszer kislány….

Ekkor már álomországban járt Zsófi. Égbenyúló fák között ugrándozott, madarak énekeltek, rózsaszín, piros, kék és lila színű pillangók jártak körülötte táncot. Egyszer csak egy hídhoz érkezett. Hallotta a híd alatt folyó patak morajlását. Kicsit közelebb merészkedett. A híd mellett egy hatalmas fa állt. Nagyon óvatosan, lépésről lépésre haladt, belekapaszkodott a fa egyik ágába, hogy mégjobban láthassa a folyó krisztálytiszta vizét. Annyira lekötötte a figyelmét a kíváncsiság, hogy nem vette észre, hogy a cipőfűzője kikötődött és hirtelen elbotlott benne. Vagyis csak botlott volna, mert valami elkapta. Amibe kapaszkodott ág akadályozta meg, hogy belepottyanjon a vízbe. Azon kapta magát, hogy nem ér le a lába a földre, a levegőben volt.

• Aztaaa, repülők – ujjongott hangosan.

Amikor földet ért, kellemes hang szólt hozzá, mint a százéves bölcs bácsi az óvodában:

• Vigyázz Zsófi, beleesel a vízbe – szólalt meg a fa.
• Te tudsz beszélni? – tette fel Zsófi a kérdés csodálkozó pillantásokat vetve a fára.
• Persze, hiszen én vagyok a százéves bölcs fa – mondta a fa.
• És mondcsak, ha ilyen bölcs vagy, elárulod nekem, hogy merre van az Óperencián túl?
• Ha elmondod, hogy miért szeretnél odamenni, elárulom.
• Azért szeretnék oda menni, mert azt mondták az oviban, hogy ott van Mosolyföld. És szeretnék egy kis mosolyt vinni onnan Anyukámnak, mert mostanában mindig olyan szomorú. Tudod bölcs fa, Anyukám az utóbbi időben nem mosolyog és én szeretném látni azt a fülig érő mosolyt az arcán, amit korábban.
• Hmmmm….ez egy nagyon szép gesztus. És mivel őszintén válaszoltál a kérdésemre, én is elárulom neked, hogy merre találod, amit keresel.

Zsófi lekuporodott a bölcs fa árnyékában és figyelmesen hallgatta.

• Amit keresel – kezdett bele a bölcs fa – az nem a híd túloldalán van, hanem ott van benned.
• Bennem? - Zsófi nem értette – Hogy hogy bennem?
• Mosolyország bennünk van. Mi magunk vagyunk azok, akik mások arcára mosolyt tudunk csalni. Aki erre képes, annak bizony szuperereje van.
• Aztaaaaa…..és nekem is lehet ilyen szupererejem?
•  
• És hogy?
• Amikor Anyukád érted jön az óvodában, szaladj oda hozzá, öleld meg és csak mond el neki, hogy mennyire szereted őt.
• És ettől Anyu újra mosolyogni fog?
• Igen, de csakis akkor fog bekapcsolni a szupererőd, ha őszintén mondod.

Miközben Zsófi elgondolkodott a hallottakon, a távolból egy ismerős hang hívta vissza a valóságba. Az Anyukája csilingelő hangját hallotta. Kinyitotta a szemét, odaszaladt hozzá és bevetette a szupererejét. Megölelte és elmondta neki, hogy mennyire örül, hogy eljött érte és hogy ő a világ legjobb Anyukája és hogy nagyon szereti őt. Amikor azt látta, hogy Anyukája sír, nem értette, hiszen ő mosolyt szeretett volna csalni az arcára. Akkor most mégsincs szupereje? Gondolta magában.

Kicsit félve megkérdezte Anyukáját:

• Anyu most szomorú vagy? Ezért sírsz?
• Nem kicsim. Ezek örömkönnyek, mert nagyon meghatottak a szavaid és én is szeretlek Téged – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

Ezzel a széles mosollyal és Zsófi büszkeségével, mivel már neki is van szuperereje, sétáltak ki az óvodából.

Agyalok, hogy miért nem beszélsz velem. Agyalok, hogy miért kerülsz engem. Agyalok, hogy mit rontottam el. Agyalok, hogy talán sok voltam. Agyalok, hogy vajon örökre szól az eltávolodás vagy csak átmeneti. 

Próbállak megérteni. Átérezni, hogy min mész most keresztül. Igen, van, amit nem tudhatok, mert nem éltem át olyat, amit Te.

Önző vagyok, mert kellesz nekem. Hiányzol. Nem akarlak elveszíteni, de most mégis azt érzem, hogy elveszítettelek. 

Azt mondod, hogy sok a dolgod, nem érsz rá, hogy nincs öt perced sem, hogy állandóan dolgozol. Megértem, vannak ilyen időszakok. Amikor belépek facebookra, azonban látom, hogy mégis van időd, mert kirándulni vagy, mert csajos estéket tartasz más barátnőiddel. Fáj. Könny gyűlik a szememben. Magamban keresem a hibát. Mindenkinek megvan a maga élete, felnőttek vagyunk, tudom, hogy nem fogunk napi/heti/havi szinten találkozni. De hiányzik a hangod is. Nem online barát szeretnék lenni, hanem valóságos.

Hiányzik, hogy csak úgy legyünk. Volt, hogy nem kellett beszélnünk, csak ültünk egymás mellett és tudtuk, hogy ennyi is elég, hogy a másik megnyugodjon. Bíztattuk egymást. De valami megváltozott. Keresem, kutatom, nem találom.

Máskor is volt, hogy én voltam jól, Te pedig szarul. De akkor nem távolodtál el tőlem. Ez most más. Annyira szeretném megérteni, ez is biztos önzőség tőlem. 

Volt egy mondat, amit együtt tanultunk meg miközben az akadályokat küzdöttük le: SOSEM HAGYUNK HÁTRA SENKIT. Ezt mondtuk egymásnak a felkészülések során.

Emlékszel, amikor az utolsó akadálynál, a sokadik burpee után feküdtünk a földön, fogtuk egymás kezét és szavak nélkül is tudtuk, hogy sosem hagyjuk egymást hátra, hogy együtt érünk be a célba? 

Most sem hátra hagyjuk, inkább elhagyjuk egymást. Elágazáshoz érkeztünk. Elengedjük egymás kezét. Két külön ösvény, más-más akadályokkal, amiket egymás támogatása nélkül kell legyűrnünk. Hiszem, hogy sikerülni fog és egyszer talán újra összefonódik az utunk.

Vigyázz magadra!

Köszönöm, hogy voltál nekem!

Köszönöm, hogy az életem része voltál!