Csípős őszi idő volt, kellett már a sapka, sál. Szerettem a Városligetben sétálni. Emlékszem, hogy Anyukám előttünk ment, a Húgom kezét fogta, az enyémet pedig Apukám, hogy ne szaladjunk ki az autó elé a zebrán. Igazából meg sem fordult a fejemben. Mindig balra-jobbra-balra kellett néznem, hogy jön-e autó. Én adtam jelzést, ha mehettünk. Megtanultam, hogy mikor és hogyan lehet átmenni a zebrán. Büszke voltam magamra, hogy én már milyen nagylány vagyok, hogy ezt is tudom.
Ezen a napon is pont ugyanígy zajlott az átkelés. Már majdnem a zebra túloldalán jártunk, amikor hirtelen szél támadt és lefújta a fejemről a szeretett sapkámat. Pont az úttest közepére esett. Ösztönösen fordultam a sapkámért és kezdtem el visszaszaladni a zebrán. Az autós, aki mindent szabályosan betartott, valamilyen csoda folytán látta, hogy kiszaladok elé és nem indult el. Apukám kezéből úgy rántottam ki a kezemet, hogy pont abban a pillanatban, a másodperc tört töredékében épphogy lazult a fogása.
Szaladtam, hogy tovább ne fújja a szél. Felkaptam a földről és arra lettem figyelmes, hogy Apukám ijedten szalad utánam. Nem kaptam pofont, nem volt rángatás. A hangja változott meg. Remegett. Talán egy könnycsepp is legördült a szeméből. Akkoriban nem értettem, hiszen én csak a sapkámért mentem vissza, hogy nehogy elveszítsem. Mind a mai napig a fülemben cseng az a mondat, amit akkor Apukám mondott:
"A sapkát lehet pótolni, de Téged nem!"
