Picur békésen várta a reggelijét, amikor egyik pillanatról a másikra elsuhant valami nem messze a kéménynél. Az járt a fejébe, hogy mik lehetnek azok. Még sosem látott ilyet azelőtt. A hátuk fekete volt, mint az éj, a begyüknél azonban a szöges ellentét, fehér volt, mint a hó. Pont olyan, mint amiben pár hónappal ezelőtt ugrándozott. A farkuk, mint a vasvilla és olyan sebesen repültek, mint a villám. Kezdetben csak a távolból szemezett velük. Megfigyelte őket. A tavaszias meleg miatt egy fa árnyékában húzta meg magát, leheveredett a hűvös fűbe és leste őket. Eleinte csak ketten voltak.  Befészkelték magukat az istállóba. Oda, ahol ő szokta álomra hajtani a fejét. Az az ő helye volt. Megfordult a fejében, hogy gazdái le akarják cserélni eme gyorsröptű valamikre. Ezt abból gondolta, hogy az alvásául szolgáló dobozka kikerült az ajtó elé, illetve mióta megjelentek az idegenek, mindig csak azt hallotta, hogy „ne bántsd őket, hagyd már békén, ne is gondolj rá, menj ki az istállóból”. Nagy zöld szemeivel kérdőn pislogott a felszólítások hallatán. Nem értette. Ő nem csinált semmi rosszat.

Napról napra többen lettek. A gerenda szegleteiben laktak. Órákat tudott egyhelyben ülni és csak nézte őket. Egy fészekben ketten laktak, párban voltak. Egyszercsak eddig számára ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Hiányérzete támadt. Ő is szeretett volna egy társat. Olyat, akivel játszani lehet, akivel egy dobozban térhetnek nyugovóra, akivel megoszthatja az ételt. Új volt neki ez az érzés.

Telt az idő. A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, a szép tavaszból pedig forró nyár. Egyre többet hallotta azt a szót, hogy fecske. De mindig csak akkor, amikor figyelte őket. Akik enni adtak neki, folyamatosan ezzel a szóval egészítették ki a felszólításaikat. Fecske. Az új lakókat hívnák úgy, hogy fecske? Milyen fura nevük van. És mindegyiket így hívják. Egyszerűen csak fecske. Az ő neve legalább egyedi és különleges. Még nem hallotta, hogy mást is Picurnak hívtak volna.

Hűvös őszre fordult az idő. Időközben háromszor annyian lettek. Ismét az a furcsa érzés. Milyen jó lehet, hogy vannak egymásnak. Olyan jó lenne, ha lerepülnének hozzá és játszanának Vele. Gondolta magában. Egész nap egyedül van. De a fecskék féltek tőle. Pedig sosem bántotta őket.

Aztán eljött az a bizonyos nap. Nem számított rá. A reggeli finom hideg tej elszürcsölése után a szokásos útjára indult, hátha ma lejönnek hozzá játszani. Nem az a feladós típus volt. Már amikor a hátsó udvar felé bandukolt, feltűnt neki a nagy csend. Csak a hűvös szél susogását lehetett hallani. Ez biztos nem jelent semmi jót. Nem volt csiripelés, ki-be repülés. Félelemmel telve benézett az istállóba. Üres volt. Nem volt mozgás. A megérzése beigazolódott. Vajon mi történhetett? Kérdezte saját magától. Kitartóan nézte a fészkeket, hátha mégis megmozdul benne valami. De nem. Csalódott lett. Ismét hiányérzete támadt. Lefeküdt a padlóra, nem is akart megmozdulni. Mi lesz most? Mihez kezd nélkülük?

Arra lett figyelmes, hogy nincs étvágya, az istállóból sem akart kimozdulni. Mi lehet vele? Még a legfinomabb füstölt sonkára sem emelte fel a fejét. Egy csípős hideg reggelen az ajtóban megjelent a gazdája, valamit tartott a kezében. Csak a körvonalait látta, hasonlóan nézett ki, mint ő. A szíve hevesebben kezdett verni. Megmagyarázhatatlan izgatottságot érzett. Csak nem? Egy játszópajtás? Több volt annál. Kapott egy társat maga mellé, mintha mindigis őrá várt volna. Leugrott Hozzá, egymásra néztek és tudta, hogy most már minden rendben lesz. Együtt sétáltak ki az istállóból az udvarra, hátrahagyva a fecskék üres fészkeit.