Pontosan emlékszem arra a pillanatra. Mintha tegnap lett volna. Ültem a rendelőben és újságot olvastam. Egy pszichológiai cikk volt a nárcisztikus emberekről és azon belül is arról szólt, hogy milyen egy olyan kapcsolatban élni, ahol az egyik fél nárcisztikus. Sosem hallottam még ezt a szót azelőtt, nárcisztikus. Olvasás közben megszűnt a külvilág. Mondatról mondatra fagytam le. Az a "hűbazdmeg" erzés. Olvasom tovább, nem is hallom, hogy engem szólítanak. Bakker....neeeem. Én egy nárcisztikus emberrel éltem évekig. Akkor kezdett összeállni. A megannyi kérdésre csak úgy röpködtek a fejemben a válaszok. Na....lesz miről beszélgetni a pszichológusommal.

Egy hölgy kocogtatta meg a vállamat, hogy nem én vagyok-e a hívott személy? Ránéztem, látta, hogy potyognak a könnyeim. Mondtam a nevemet, bekísért a rendelőbe. Azt hittem, hogy már nem lesz miről beszélgetni az ülésen, hát mindig nagyot tévedek. Elmeséltem neki, hogy mi történt az elmúlt kb. 10 percben, majd jöttek a gyomorszájon vágó kérdések. Mert hát pszichológushoz nem azért jár az ember lánya, hogy jót mulasson, mint egy vígjátékon. Itt belül zajlik a gyúrás. Gyúrunk és még mindig gyúrunk vazze. Nem lesz már elég?? Hát nem látja, hogy nem bírom abbahagyni a sírást??? Aztán valahogy megnyugszom, ne kérdezd, hogy hogy csinálja, egyszerűen kurva jó pszichológus, sosem jövök el zaklatottan. 

Szóval egy rendelőben egy cikket olvasva jöttem rá, hogy én egy nárcisztikus, agresszív (sosem fizikailag bántott, hanem lelkileg) férfival éltem együtt, aki:

1. érzelmileg úgy tudott manipulálni, nevezzük érzelmi zsarolásnak, hogy a beszélgetéseink végén mindig én éreztem magamat rosszul, egy senkinek, nekem volt lelkiismeret furdolásom, hogy meg mertem említeni, hogy nekem éppen milyen érzéseket keltette az 5 perccel ezelőtti beszólása.
2. amikor szakítani akartam vele, akkor mézes-mázas volt, és jött megint a lelkifurdi, hogy milyen szemét vagyok, hogy el akarom őt hagyni
3. sosem voltam elég jó, főleg külsőleg
4. nem tudtam teherbe esni, ez is az én hibám volt (ő nem ment el vizsgálatra, mert őt senki se vizsgálja, vele nincsen semmi baj)
5. azok a mondatok, hogy "majd akkor csókollak meg, amikor megérdemled" mindennaposak voltak
6. bármiben jobb voltam, mint ő, azt sosem ismerte el. Legyen az, hogy kitűnőre érettségiztem, ő meg nem. Az nem lehet valós tudás, ami nekem van.
7. Elhitette velem, hogy nem kellhetek másnak, örüljek, hogy ő elvisel engem.

Ha azt hallod évekig, hogy te mennyire csúnya lettél, már nem vagy olyan vékony, mint amikor megismerkedtél a másikkal, akkor elhiszed, hogy nem kellhetsz másnak. 

Végül úgy lett vége a se veled se nélküled kapcsolatunknak, hogy jött egy harmadik személy, becsajozott. A szakítás is övön auli ütés volt. Nem is maga a szakítás, hanem az, ahogy ezt közölte és bánt velem. Akkoris porig alázott, hogy minden az én hibám, miattam lett vége és akivel összejött, sokkal jobb, mint én, sokkal szebb és okosabb. Szóval egy nagy nullának éreztem magamat. Csúnya az arcom, nem olyan, mint 10 évvel ezelőtt, amikor megismert.

Egyik napról a másikra ott voltam egyedül a nagyvilágban, körülöttem a bőröndök, a lakásban csend, pánikroham tört rám, nem kaptam levegőt. Azt sem tudtam addig, hogy létezik egyáltalán olyan, hogy pánikroham. Kb. 3 hónap múlva öngyilkossági gondolataim is voltak. Nagyon mély depresszióm lett. Ez volt az a pont, amikor segítséget kértem egy barátnőmtől, hogy én ezt nem fogom tudni egyedül megoldani.

Hát így sodort az élet egy számomra megfelelő pszichológushoz.

Kedves Naplóm!

Bocs, hogy nem írtam Neked, de kurva sok melóm volt. Jójó…tudom mindenkinek arra van ideje, amire akarja…igazad van…elfelejtettem, Te voltál az utolsó gondolatom. Most jobb, hogy őszinte voltam? De most itt vagyok, és csak Te jársz a fejemben. Veled foglalkozom, Neked írok.

Tudni akarod, hogy hol vagyok? Süttetem a pici pocim a napon a tengerparton és várom Nyuszit, hogy hozza már a Sex on the beach koktélomat. Igen…Nyuszi is szabin van. Idén együtt jöttünk nyaralni. A melót a manókra meg Rudolfra hagytam. El sem tudod képzelni, hogy már most mennyi levelet kaptam! Volt, amelyik már márciusban megérkezett. MÁRCIUSBAN! Hogy a viharban dolgoznánk fel az összes kérést decemberig, ha ők is szabadságra mennének?! Egyébként azt mondták, hogy ők szeretnek dolgozni, szóval minden főnöknek ilyen alkalmazottakat kívánok.

Basszus!!! Hallottad, hogy megszívta Fogtündér? Felmondtak a beosztottjai, mert a mostani gyerekek kurva sok édességet esznek, és e miatt állandóan túlórázniuk kellett. Ciki. Majd, ha ráérek, sajnálom szegényt.

….hmmm….hol van már a koktélom….remélem, nem alkoholmenteset hoz Nyuszi….

Szóval Fogtündér megszívta.

Egyébként minden rendben van velem. Élvezem a napsütést, a tengert, homokangyalkát csináltam és lefotóztam a homokba írt „Boldog Karácsonyt”, hogy decemberben fel tudjam tölteni facebookra…így azt hiszik majd, hogy nem dolgozom.

Na végre….itt van Nyuszi a koktélommal.

Most megyek, de ígérem, hamar jelentkezem!

Puszi,

Miku

Átlagos napnak indult, nem számítottam a mai találkozásra. Reggel felébredtünk, Párom elkészítette a kávét, addig én beágyaztam. Reggeliztünk, megbeszéltük, hogy kinek mi az aznapi programja, felöltöztünk, majd együtt indultunk munkába. Felúton elköszöntünk egymástól: szép napot, vigyázz magadra, este találkozunk. Mindenki ment a munkahelyére. Minden olyan jó volt. Sosem éreztem még magamat ilyen nyugodtnak és boldognak. Eltelt a nap. Hazafele tartok, a Keleti Pályaudvarnál várom a buszt. Már kettőt el kellett engednem, mert egyikre sem fértem fel. Nem idegeskedek, majd jön a következő, felférek arra. Türelemmel várok. Elkezd esni az eső, előveszem az ernyőt. Nem szokatlan ez az időjárás áprilisban. A várakozást egyszercsak egy vékony hang töri meg.

• Sziaaaaa – de ismerős….hát persze….
• Szia – köszönök vissza.

Mindketten meglepődünk, 20 éve nem találkoztunk. Utoljára a 10 éves osztálytalálkozón beszéltünk.

• Mi újság, hogy vagy? – kérdezte izgatottan.
• Köszönöm szépen, minden rendben van velem, jól vagyok. Épp munkából tartok hazafelé. – mondtam határozott nyugalommal.

Válaszom hallatán kérdő szempár tekintett vissza rám.

• Az jó, ha minden rendben. – kicsit megszeppenve, szomorúan ennyi volt a reakció. Mintha mást vár volna.
• Veled mi újság? Hogy vagy? - jól nevelt vagyok, így visszakérdeztem.
• Hááát…. – kezdte elnyújtva - megvagyok. Én is hazafele megyek. A munkahely olyan, amilyen. Sokat kell dolgozni és a fizu lehetne jobb. Megcsinálom a munkát, mert muszáj, de nem szeretem, amit csinálok. Együtt élünk a Párommal, megvagyunk…. – mondta és csak mondta. 10 percen keresztül áradt belőle a panaszkodás, az elégedetlenség, a semmi sem elég jó, hogy neki milyen rossz, de a másiknak mennyivel könnyebb. Nagyon hosszúnak tűnt, mire jött a busz. Végül a következő kijelentéssel zárta a dialógust: de neked milyen jó, hogy jól vagy és boldog– a hanglejtésben irigységet véltem felfedezni.
• Igen, jól vagyok és boldog. Köszönöm szépen. Nekem jön a buszom. Nagyon örültem, hogy találkoztunk, szép estét.
• Köszönöm, Neked is.

A buszra felszállva leültem az ablak mellé. Szeretek az ablakon keresztül nézelődni. Gondolataim az iménti beszélgetésen jártak. Egy időben az ilyen kijelentésektől, mint hogy „de neked milyen könnyű/jó” a falra tudtam mászni. Bevallom, régebben sokszor hagyta el az én számat is ilyen. Pár évvel ezelőtti énemet juttatta eszembe. Akkoriban irigykedtem, pufogtam, dühös voltam, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere és ezért más a hibás. Idővel a dühöt felváltotta a kétségbeesés, mélyponton voltam. Majd szépen lassan, ahogy a gyerek is megtanul járni, én is elkezdtem felállni. A múltban történteken való merengés könnycseppeket csal arcomra, már nem érdekel, ha megnéznek e miatt. Kicsit hatalmába kerítettek az akkori énemben kavargó érzések, a terápiák, az önismeret rögös útja. Sosem fogom elfelejteni honnan indultam és hova jutottam.

Ezzel az érzéssel érek haza. Párom nincs a házban, biztos kint van a kertben, azt mondta reggel, hogy lenyírja a füvet munka után. Hátra megyek. Megpillantom. Egyoldalú diskurzust folytat a fűnyíróval. Leülök a kertben a hintaszékbe, figyelek. Szegény fűnyíró nagyon nem akar dolgozni ma. Veszekszik vele, mosolyt csal az arcomra. Hosszas kérlelés ellenére sem indul be. Végül a fűnyíró nyer. Beletelik pár percbe mire Párom észre vesz. Rám néz, látja, hogy nevetek, ő is elkezd nevetni. Ebből ma nem lesz fűnyírás. Ez legyen a legnagyobb problémánk. Ahogy elnézem Őt, nyugalom száll meg. Béke van bennem. Odamegyek Hozzá, megölelem szorosan, visszaölel. Csókot adunk egymásnak. Jó érzés haza jönni. Jó érzés, hogy itt van Ő is. Minden nap megköszönöm Neki, hogy van nekem, és hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy az életem része. A sértődött fűnyírót hátra hagyva bemegyünk a házba és vacsorakészítés közben elmeséljük egymásnak a napunkat. Mielőtt lefekszünk aludni, magamban köszönetet mondok annak a lánynak is, akiből lettem, hiszen még mindig bennem lakik, hogy erős tudott lenni és hinni. Nélküle nem lehetnék most itt.

Sziasztok!

Takarítás közben előkerültek a gyerekkori emlékek. Fényképek, emlékkönyvek, levelek, óra alatti titkos beszélgetések. Egyik kis füzetben találtam meg az alábbit:

„Lent voltam ma a játszótéren. Olivér is ott volt. Azt hiszem, szerelmes vagyok. Szerelem első látásra.”

A következő oldalon pedig már a következő:

„Azt hiszem, szerelmes vagyok Daniba.”

Elgondolkodtam. Gyerekként könnyen estünk szerelembe. Könnyebben is meg tudtuk fogalmazni, hogy mi a boldogság, mi a szerelem. Akkor minden olyan szabadabb, egyértelműbb, egyszerűbb. Nincsenek játszmák. Könnyebben túltettük magunkat a csalódásokon. Akkoriban a „járunk” annyiban merült ki, hogy az utcán, kézen fogva sétálunk. Mekkora szám volt basszus! :)

Felnőttként a gyerekkori szerelmet kerestem én is. Azt az érzést, amikor majd kiugrik a szíved, amikor meglátod. Heves szívdobogás, föld felett lebegős, rózsaszín köd. Vajon van különbség a gyerekkori és a felnőtt szerelem között? Mi a különbség? Mi a felnőtt szerelem?

Amikor kerestem önmagamat, sokat olvastam arról, hogy mi a boldogság, mi a szerelem. Elolvastam és akkor nem értettem, mert nem éltem még át olyat, amit leírtak. Kerestem a válaszokat a kérdésekre.

Ha pontokba kéne összeszednem, akkor nekem az a felnőtt szerelem, amikor ránézek a páromra és azt érzem, hogy

1. MEGÉRKEZTEM
2. NYUGODT VAGYOK 
3. NINCS MEGFELELÉSI KÉNYSZER
4. NINCS ÉRZELMI ZSAROLÁS
5. NINCSENEK JÁTSZMÁK
6. EGYSZERŰEN JÓ EGYÜTT
7. KÖLCSÖNÖS ELFOGAGÁS VAN

Nem a sorrend fontos. Lehet, hogy utolsó helyre került, de az, hogy a másik mellett önmagad lehetsz, hihetetlen megkönnyebbülés. Amikor a másik elfogad olyannak amilyen vagyok és te is elfogadod őt olyannak amilyen. Ha hízom 5-6 kilót, mert baleset ért, kórházban voltam és nem cseszeget, hogy hogy meghíztam, fogyjak már le, hogy nézek már ki. Amikor mellettem áll a legnehezebb időkben. Az a mondat, hogy EGYÜTT MINDENT MEGOLDUNK, még most is könnyeket csal az arcomra a meghatódottságtól.

Szerintem mindenkinek mást jelent a boldogság, a felnőtt szerelem. Ha megtaláltad, élvezd minden egyes napját ;)

Szép napot,

Hercegnő

Végre bátorságot gyűjtöttem és úgy döntöttem, elkezdem a blogírást. Miért féltem? Azzal, hogy felteszed az írásodat a világhálóra, kitárulkozol az világnak, ezzel felvállalva, hogy olyan kommenteket kapsz, ami sértő/bántó vagy akár még megalázó is. Sajnos olyan világban élünk, hogy könnyen kritizálunk, ítélünk meg másokat egy blog, egy poszt vagy csak egy fotó alapján.

A blogírás pozitív része azonban az, amit én is tapasztaltam, hogy ha tudsz kapcsolódni egy-egy íráshoz, a történethez, akárcsak egy mondattal is, akkor már megérte kiírni, hiszen segít. Itt most nem egy csodálatos naplementés képre írt idézetre gondolok, hanem valós történtekre. Amikor én mélyponton voltam, voltak írások, amik erőt adta. Illetve most, hogy ki tudom jelenteni, köszönöm szépen jól vagyok, egy blog/cikk elolvasása után eldöntöm, hogy egyetértek-e vagy sem, illetve az olvasottakat hogyan tudom hasznosítani a saját életemben.

A kapcsolódás többféle lehet. Düh, harag, sírás, zokogás, hú ezt érzem én is, menj a fenébe, de jó, hogy nem vagyok egyedül, stb. Nem kell és szerintem nem is lehet mindenkivel mindenben egyet érteni. Attól szép a világ, hogy egy-egy élethelyzetet másképp élünk meg, reagálunk le, mást érzünk. De ez igaz arra is, hogy ha most visszatekintünk akárcsak 1 évvel ezelőtti énünkre, biztos lenne akár 1 olyan dolog, amit másképp csinálnánk, másképp reagálnánk le mostani fejjel.

Miről is szeretnék írni? Szeretnék arról írni, hogy miként lettem az, aki most vagyok és a változást hogyan élem/éltem meg. Folyamatosan változunk, tanulunk, így nem csak a múltat szeretném megírni. Nem csak az iskolapadban lehet ám tanulni, sőt! Én úgy gondolom, hogy a legtöbbet az iskola falain kívül tanulhatunk.

Lesz szó hosszú kapcsolatról, mélypontról, gyerekkorról, nárcizmusról, érzelmi zsarolásról, de megosztom Veletek a boldogságot, a felnőtt szerelmet, a bizalmat, a terápiát, az önismeret fontosságát, a félelmeket. Illetve a meséimet is, mert a hercegnőknek az is van.

Remélem 1-1 mondattal tudsz kapcsolódni, bármilyen érzést is váltok majd ki Belőled.

Szép napot,

Egy Mai Hercegnő