Azt mondják, hogy nekünk milyen könnyű, mert itt vagyunk egymásnak, nem vagyunk egyedül. Amikor szingli voltam azt kaptam meg, hogy milyen jó nekem, hogy szingli vagyok, mert nem kell alkalmazkodnom, oda megyek ahova akarok, azt csinálok, amit akarok és akkor amikor akarom. Igen, a szinglisignek is megvannak az előnyei. Azonban pont azt a részt nem látják azok, akik ilyen könnyen vágják a fejünkhöz ezt a szép mondatot, hogy mennyi átsírt éjszakán és nappalon voltam túl, amíg idáig eljutottam. Amikor Te arra keltél, hogy a párod megcsinálja a kávédat, vagy a vasárnapi családi ebédet közösen töltitek, addig én egyedül voltam. Egyedül kávéztam, egyedül ebédeltem, egyedül vacsorzátam. Amikor hazaértem, senki nem kérdezte meg, hogy milyen napom volt. Igen, jártam ide-oda. Elárulom, hogy a magányosan töltött időben azokból a pillanatokból meritettem erőt, amikor épp utaztam vagy sportoltam vagy versenyen voltam. Mindig mentem valahova csak, hogy emberek között legyek. Ültem a Városligetben a tónál és a napszemüvegem mögött potyogtak a könnyeim, de mégsem éreztem magam egyedül, ami csak agyi becsapás, mert számomra vadidegen emberek jöttek-mentek körülöttem. Igen, jöttem-mettem, mert megtehettem. 

A mostani helyzet, hogy nem lehet jönni-menni, szerintem mind a szingliket, mind pedig a kapcsolatban élőket megviseli. Másként, ez tény. De ne írjuk le a másik problémáját csak azért, mert szingli! Nekik most még az a lehetőségük sincs meg, hogy elmeneküljenek otthonról, utazzanak, ismerkezdjen, barátokkal legyenek, hanem otthon vannak egyedül! Aki meg kapcsolatban van, ott is vannak különbségek. Ha valakik még csak most ismerkedik, az azért nehéz, ha valakik most költöztek össze, az is nehéz, ha már évek óta együtt élnek, az is nehéz. Hogy miért? Mert a helyzet új mindenkinek!

Mi egy hónapja dolgozunk itthonról. Reggel felkelünk, a nappaliból kialakitott irodába lépünk. Csak hétvégére alakítjuk vissza otthonná. A reggeli rutin megmaradt. Amíg párom elkészíti a kávét, addig én reggelit csinálok. Vagy az ülőgarnitúrán vagy az étkező/irodaasztalnál reggelizünk. Kábelek mindenhol, monitorok, laptopok. Összemosódott a magánélet és a munka. Az első két-három hét borzasztó volt. A koronahatás minket is elért. Kevesebb bevétel munkahelyi változások miatt. Feszültség, veszekedés, aggódás, nem értem érzés, mi lesz most kérdés, a tartalékok felélésének a beosztása, miért veszekszünk, miért nem vagyunk türelmesek. Pánikrohamok törtek rám, jöttek a démonok a halálfélelem miatt. Elkapom, meghalok és akkor most ennyi volt?!?! Mi lesz, ha Ő kapja el és lélegeztető gépre kerül és nem gyógyul meg és itt hagy??? Nem veszíthetem el!!! Egy nyamvadt kis pici mikroizé miatt felborult az életünk. Akkor azt éreztem, hogy nem bírja ki a kapcsolatunk az új helyzetet, az ismeretlent. Kényszer hatására én mindig ellenkeztem. Ha azt mondták, hogy ezt meg KELL csinálni és ez igy lesz és kész, egyből ellenállást váltott ki bennem. Azonban nekünk is alkalmazkodni kellett. Alapból sokat beszélgetünk egymással, de most mégtöbbet. A boldog pillanatokról, de a fájdalmakról, kérdésekről, bizonytalanságról is beszélni kell. Teltek a napok és egyre jobban kezeltük a helyzetet. Lenyugodtunk, megszoktuk, elfogadtuk. Engem új, külső ingerek sem érnek, mert nem járok be a munkahelyemre és a kijárást is minimalizálom. Futni sem merek elmenni, mert mióta lezárták a parkokat, szigeteket, kirándulóhelyeket, mindenki a patakpartra megy sétálni, levegőzni és esélytelen tartani a 1,5-2 méteres távolságot.

A munka és magánélet egyensúlyára azt találtuk ki, hogy itthon randizunk. A névnap, szülinapozás is a négyfal között volt. Süteményt rendeltünk és kettesben hallgattuk meg a Boldog születésnap dalt. Sorozatokat kezdtünk el együtt nézni újra, ahogy réggebben. Pénteken mindig elpakoljuk a munkát. Most hétvégén “moziba megyünk”. Megbeszéltük, hogy a három órakkor kezdődő filmet nézzük meg. Pattogatott kukorica, kóla, fagyi, süti, minden jöhet, mert ebbe a moziba minden bevihető. És igenis randizunk. Nincs telefon, nincs közösségi oldol, nincs munka, nincs virusról olvasás. Csak MI leszünk. 

Azonban a MI mellett, a 0-24-es összezárásban, fontos az ÉN is. Erre is figyelni kell. Attól még, hogy össze vagyunk zárva, kell, hogy legyen ÉN idő. Ilyenkor csak magammal vagyok. Iszok egy pohár bort, olvasok, rejtvényt fejtek, kreatívkodok, blogot írok, vagy elmegyek biciklizni (szigorúan maszkban). A lényeg, hogy legyen meg az ÉN a MI-ben karanténban is.

Hogy mi lesz, ha vége lesz ennek a mizériának? Őszinten? Nem tudom. Az megint egy másik helyzet lesz, akkor azt kell megoldani.