Agyalok, hogy miért nem beszélsz velem. Agyalok, hogy miért kerülsz engem. Agyalok, hogy mit rontottam el. Agyalok, hogy talán sok voltam. Agyalok, hogy vajon örökre szól az eltávolodás vagy csak átmeneti. 

Próbállak megérteni. Átérezni, hogy min mész most keresztül. Igen, van, amit nem tudhatok, mert nem éltem át olyat, amit Te.

Önző vagyok, mert kellesz nekem. Hiányzol. Nem akarlak elveszíteni, de most mégis azt érzem, hogy elveszítettelek. 

Azt mondod, hogy sok a dolgod, nem érsz rá, hogy nincs öt perced sem, hogy állandóan dolgozol. Megértem, vannak ilyen időszakok. Amikor belépek facebookra, azonban látom, hogy mégis van időd, mert kirándulni vagy, mert csajos estéket tartasz más barátnőiddel. Fáj. Könny gyűlik a szememben. Magamban keresem a hibát. Mindenkinek megvan a maga élete, felnőttek vagyunk, tudom, hogy nem fogunk napi/heti/havi szinten találkozni. De hiányzik a hangod is. Nem online barát szeretnék lenni, hanem valóságos.

Hiányzik, hogy csak úgy legyünk. Volt, hogy nem kellett beszélnünk, csak ültünk egymás mellett és tudtuk, hogy ennyi is elég, hogy a másik megnyugodjon. Bíztattuk egymást. De valami megváltozott. Keresem, kutatom, nem találom.

Máskor is volt, hogy én voltam jól, Te pedig szarul. De akkor nem távolodtál el tőlem. Ez most más. Annyira szeretném megérteni, ez is biztos önzőség tőlem. 

Volt egy mondat, amit együtt tanultunk meg miközben az akadályokat küzdöttük le: SOSEM HAGYUNK HÁTRA SENKIT. Ezt mondtuk egymásnak a felkészülések során.

Emlékszel, amikor az utolsó akadálynál, a sokadik burpee után feküdtünk a földön, fogtuk egymás kezét és szavak nélkül is tudtuk, hogy sosem hagyjuk egymást hátra, hogy együtt érünk be a célba? 

Most sem hátra hagyjuk, inkább elhagyjuk egymást. Elágazáshoz érkeztünk. Elengedjük egymás kezét. Két külön ösvény, más-más akadályokkal, amiket egymás támogatása nélkül kell legyűrnünk. Hiszem, hogy sikerülni fog és egyszer talán újra összefonódik az utunk.

Vigyázz magadra!

Köszönöm, hogy voltál nekem!

Köszönöm, hogy az életem része voltál!