Átlagos napnak indult, nem számítottam a mai találkozásra. Reggel felébredtünk, Párom elkészítette a kávét, addig én beágyaztam. Reggeliztünk, megbeszéltük, hogy kinek mi az aznapi programja, felöltöztünk, majd együtt indultunk munkába. Felúton elköszöntünk egymástól: szép napot, vigyázz magadra, este találkozunk. Mindenki ment a munkahelyére. Minden olyan jó volt. Sosem éreztem még magamat ilyen nyugodtnak és boldognak. Eltelt a nap. Hazafele tartok, a Keleti Pályaudvarnál várom a buszt. Már kettőt el kellett engednem, mert egyikre sem fértem fel. Nem idegeskedek, majd jön a következő, felférek arra. Türelemmel várok. Elkezd esni az eső, előveszem az ernyőt. Nem szokatlan ez az időjárás áprilisban. A várakozást egyszercsak egy vékony hang töri meg.

• Sziaaaaa – de ismerős….hát persze….
• Szia – köszönök vissza.

Mindketten meglepődünk, 20 éve nem találkoztunk. Utoljára a 10 éves osztálytalálkozón beszéltünk.

• Mi újság, hogy vagy? – kérdezte izgatottan.
• Köszönöm szépen, minden rendben van velem, jól vagyok. Épp munkából tartok hazafelé. – mondtam határozott nyugalommal.

Válaszom hallatán kérdő szempár tekintett vissza rám.

• Az jó, ha minden rendben. – kicsit megszeppenve, szomorúan ennyi volt a reakció. Mintha mást vár volna.
• Veled mi újság? Hogy vagy? - jól nevelt vagyok, így visszakérdeztem.
• Hááát…. – kezdte elnyújtva - megvagyok. Én is hazafele megyek. A munkahely olyan, amilyen. Sokat kell dolgozni és a fizu lehetne jobb. Megcsinálom a munkát, mert muszáj, de nem szeretem, amit csinálok. Együtt élünk a Párommal, megvagyunk…. – mondta és csak mondta. 10 percen keresztül áradt belőle a panaszkodás, az elégedetlenség, a semmi sem elég jó, hogy neki milyen rossz, de a másiknak mennyivel könnyebb. Nagyon hosszúnak tűnt, mire jött a busz. Végül a következő kijelentéssel zárta a dialógust: de neked milyen jó, hogy jól vagy és boldog– a hanglejtésben irigységet véltem felfedezni.
• Igen, jól vagyok és boldog. Köszönöm szépen. Nekem jön a buszom. Nagyon örültem, hogy találkoztunk, szép estét.
• Köszönöm, Neked is.

A buszra felszállva leültem az ablak mellé. Szeretek az ablakon keresztül nézelődni. Gondolataim az iménti beszélgetésen jártak. Egy időben az ilyen kijelentésektől, mint hogy „de neked milyen könnyű/jó” a falra tudtam mászni. Bevallom, régebben sokszor hagyta el az én számat is ilyen. Pár évvel ezelőtti énemet juttatta eszembe. Akkoriban irigykedtem, pufogtam, dühös voltam, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere és ezért más a hibás. Idővel a dühöt felváltotta a kétségbeesés, mélyponton voltam. Majd szépen lassan, ahogy a gyerek is megtanul járni, én is elkezdtem felállni. A múltban történteken való merengés könnycseppeket csal arcomra, már nem érdekel, ha megnéznek e miatt. Kicsit hatalmába kerítettek az akkori énemben kavargó érzések, a terápiák, az önismeret rögös útja. Sosem fogom elfelejteni honnan indultam és hova jutottam.

Ezzel az érzéssel érek haza. Párom nincs a házban, biztos kint van a kertben, azt mondta reggel, hogy lenyírja a füvet munka után. Hátra megyek. Megpillantom. Egyoldalú diskurzust folytat a fűnyíróval. Leülök a kertben a hintaszékbe, figyelek. Szegény fűnyíró nagyon nem akar dolgozni ma. Veszekszik vele, mosolyt csal az arcomra. Hosszas kérlelés ellenére sem indul be. Végül a fűnyíró nyer. Beletelik pár percbe mire Párom észre vesz. Rám néz, látja, hogy nevetek, ő is elkezd nevetni. Ebből ma nem lesz fűnyírás. Ez legyen a legnagyobb problémánk. Ahogy elnézem Őt, nyugalom száll meg. Béke van bennem. Odamegyek Hozzá, megölelem szorosan, visszaölel. Csókot adunk egymásnak. Jó érzés haza jönni. Jó érzés, hogy itt van Ő is. Minden nap megköszönöm Neki, hogy van nekem, és hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy az életem része. A sértődött fűnyírót hátra hagyva bemegyünk a házba és vacsorakészítés közben elmeséljük egymásnak a napunkat. Mielőtt lefekszünk aludni, magamban köszönetet mondok annak a lánynak is, akiből lettem, hiszen még mindig bennem lakik, hogy erős tudott lenni és hinni. Nélküle nem lehetnék most itt.